Cicanapló

,, Az én életem most illesztékekről, hertzekről, decibelekről, hallókészülékekről szól.”

Az íróról

Ambrózy Noémi

Noémi vagyok, egy tündéri, pici lány édesanyja. 2014 március 24-én bizonyosodtunk meg róla, hogy nem hall, vagy legalább is keveset.
Nekünk minden nagyon új ezen a területen, és még nem tudjuk hogyan lesz.
Nekem fontos, hogy megosszam a gondolataimat. Pont ezért, ez inkább rólam, az anyáról szól, mint a gyermekről. Egyszer talán megírja, hogy hogyan éli meg ezt az időszakot. Addig itt vagyok én az érzéseimmel.

,, Az én életem most illesztékekről, hertzekről, decibelekről, hallókészülékekről szól.”

Noémi vagyok egy csodálatos kislány és egy csodálatos kisfiú édesanyja. Mindketten hallókészülékkel élnek. Amikor minden nagyon új volt ezen a területen, és nem tudtuk hogyan lesz a jövő, akkor fontosnak tartottam, hogy megosszam a gondolataimat. Pont ezért, ez inkább rólam, az anyáról szól, mint a gyermekről. Egyszer talán megírja, hogy hogyan éli meg ezt az időszakot. Addig itt vagyok én az érzéseimmel. Cicanapló, 6. rész.
*
,, Az én életem most illesztékekről, hertzekről, decibelekről, hallókészülékekről szól.”

forrás: iStock

Amikor egy ilyen hír kiderül, az ember elsősorban magával van elfoglalva. Milyen hatással lesz ez az életére, a családjára, és elsősorban a gyermekre. Nekünk szerencsénk van, rengetegen gondoltak ránk, segítettek, olyanok is, akikkel ritkán beszélünk. Eleinte zavaró, aztán az ember megszokja, hogy közeli barátai, családtagjai viszont nem kérdeznek/mondanak semmit (egy-két kivételtől eltekintve).  

Persze, mit is mondhatnának?  

Én is meg vagyok lőve, amikor meg kéne fogalmaznom valamit, amire képtelen vagyok. Azt gondolom, hogy illene mondani valamit, de nagy kérdés, hogy a másiknak jól esne-e hatszáz „gondolunk rád”. Ha valaki engem kérdez, nekem jól esik, de nem tudok vele mit kezdeni. Eleve feltételezem, hogy a szeretteim gondolnak rám néhanapján.  

Sokkal nagyobb segítség, ha nem vár senki tőlünk semmit. Bár az élet nem áll meg, lényegesen kevesebb idő és energia marad találkozni, programokat szervezni. Szinte biztos, hogy el fogunk felejteni szülinapokat, névnapokat, kevesebb időnk marad a családra. Amikor heti háromszor megyek a gyermekkel illesztéket csináltatni, mérésre, állításra, akkor nem azon fogok gondolkozni, hogy hol bulizzak péntek este, hanem azon, hogy mikor tudom kialudni magam, hogyan töltődjek lelkileg. Persze jó érzés néha-néha elmenni szórakozni, ezért jól esik az invitálás.  

Sajnos a legtöbb dolgot nem is lehet helyettünk intézni, mert hiába szeretném, nincs rá lehetőség. Sokszor tovább tart valamit elmagyarázni, mint megcsinálni magam. Így is igyekszünk a saját terheinket csökkenteni, egy csomó mindent mással csináltatni. Már amit lehet.  

Egyébként nagyon szívesen válaszolok minden kérdésre, még akkor is, ha ötvenszer hallom ugyanazt. Bár az tény, hogy csináltathatnék magamnak olyan pólót, hogy „nem, nem fog változni, igen, mindig hordania kell, nem, nem tudjuk mitől alakult ki”. De előbb-utóbb mindenki túljut ezeken a körökön, és nekem jólesik, ha kérdeznek. Nem szeretem az előitéleteket.  

Persze nekem is oda kell figyelnem. Az én életem most illesztékekről, hertzekről, decibelekről, hallókészülékekről szól, és feltűnik, hogy lazán dobálózom a szavakkal. Pedig két hónapja még én sem tudtam ezekről semmit, és kívánom, hogy a környezetemben minél kevesebb embernek kelljen megérteni, hogy miről beszélek. Nem várhatom el attól sem, akivel gyakran beszélek, hogy beletanuljon ebbe. Bár nagyon remélem, hogy vannak olyan jó barátaim, akik emiatt nem megsértődnek, max rám szólnak. 

De a környezetváltozás nem csak a baráti és családi körünkre terjed ki.  

Most, hogy többet forgok nagyothallók között, észreveszem, hogy én sem kezelem kifejezetten jól a helyzeteket. Hajlamos vagyok az orrom alá motyogni, és úgy beszélni, hogy nem fordulok a beszélgető-partnerem felé. Ha egy sikettel találkozom, végképp fogalmam sincsen, hogyan kommunikáljak vele.  Ezek persze mind tanulható dolgok, viszont másik irányból igen nehéz lehet. Még az első hallásvizsgálaton esett szó arról, hogy a siketek így meg úgy külön világ, de nem csodálkozom, ha tüskéket növesztenek egy olyan helyen, ahol nem sokan veszik figyelembe az ő ígényeiket is.  

Azért nem csodálkozom, hogy azt mondják, egy speciális igényű gyermek születése eltávolítja a családot a megszokott környezetéből. A Cica ilyen szempontból könnyű eset. Nem súlyosan fogyatékos, teljesen jól illeszkedik minden környezetbe. Nem „ciki” vele mutatkozni, és bizonyos esetekben észre sem lehet venni, hogy más, mint a többiek. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha ez másképp alakult volna.  

De hogy őszinte legyek, nem is akarom. 

Megosztom :

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: pinterest
Pinterest
Megosztás itt: email
Email
Top