Cicanapló

,,Az egyetlen, ami motivál, hogy sokszor kacagva csinálja a feladatokat.”

Az íróról

Ambrózy Noémi

Noémi vagyok, egy tündéri, pici lány édesanyja. 2014 március 24-én bizonyosodtunk meg róla, hogy nem hall, vagy legalább is keveset.
Nekünk minden nagyon új ezen a területen, és még nem tudjuk hogyan lesz.
Nekem fontos, hogy megosszam a gondolataimat. Pont ezért, ez inkább rólam, az anyáról szól, mint a gyermekről. Egyszer talán megírja, hogy hogyan éli meg ezt az időszakot. Addig itt vagyok én az érzéseimmel.

,,Az egyetlen, ami motivál, hogy sokszor kacagva csinálja a feladatokat.” 

 

Noémi vagyok egy csodálatos kislány és egy csodálatos kisfiú édesanyja. Mindketten hallókészülékkel élnek. Amikor minden nagyon új volt ezen a területen, és nem tudtuk hogyan lesz a jövő, akkor fontosnak tartottam, hogy megosszam a gondolataimat. Pont ezért, ez inkább rólam, az anyáról szól, mint a gyermekről. Egyszer talán megírja, hogy hogyan éli meg ezt az időszakot. Addig itt vagyok én az érzéseimmel. Cicanapló, 12. rész. 

 

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor megvilágosodtam, hogy most nagyon sok évig arról fog szólni az életünk, hogy minden nap legalább egy órát foglalkozom/zunk a gyermek beszédfejlesztésével.  

Eléggé lehangol a téma, mert nem igazán igényem a gyermek kötelező jellegű foglalkoztatása. Nyilván, senki nem kényszerít, nem szorítanak a fejemhez pisztolyt. De hiszek abban, hogy most van az az időszak, amit nagyon „meg kell nyomni”. És szeretnék megadni Cicának minden mankót ahhoz, hogy később könnyebb legyen.  

Úgyhogy esténként lelkesen (de igen lassan) gyártom a mondókás füzetet, festegetek. Olyan mondókákkal kezdünk, mint például a „Borsót főztem…”, de előbb utóbb eljutok a ,,Cirmos cica, hajj…”-ig is. Ennek az lenne a lényege, hogy előbb-utóbb a kép alapján mondja majd ő is a mondókát.  

A fejlesztés szintén egy alapeleme a „naplóírás”. 

Ami aznap a legjobban foglalkoztatta a gyermeket, azt lerajzolom, és az alapján tudunk beszélgetni róla. Ennek a naplónak az elején ott vannak a közeli családtagok fényképei is. A mindennapos mesélés mondjuk még elég korai egy másfél éves gyereknek, de általában, ha voltunk valami családi rendezvényen, akkor át szoktuk beszélni, hogy ki volt ott éppen, a fotók alapján. A nagyobb eseményekről így is rajzolok. Nyáron például voltunk egy esküvőn, ahol voltak lovak. A lovakat azóta ismeri fel képről, így lerajzoltam.  

Néha elővesszük, és nyihogunk lelkesen. 

,Az egyetlen, ami motivál, hogy sokszor kacagva csinálja a feladatokat.”

forrás: iStock

A torna mindennapos.  

Csináljuk a kiírt feladatokat, és közben mondókázunk. A legtöbb feladat az egyensúlyérzékére hat. Az egyetlen, ami ebben hajt, hogy sokszor kacagva csinálja a feladatokat. Ha elővesszük a lepedőt, rögtön szalad a közepébe, fejjel lefelé lógni egyenesen imád. Ez az egyetlen, amit kicsit szoktam erőltetni is. A billegés és a tologatás nem a kedvence, de az az elméletem, hogy azért nem szereti, mert ezen a területen van fejlődni valója. Nyilván nem szögezzük az eszközökhöz, de ha idő előtt ki akarna szállni, akkor kicsit igyekszünk benne tartani a játékban.  

Minden nap nézegetünk könyvet.  

A meseolvasás még eléggé korai neki, de a böngészőket imádja. Minden kutyus kap puszit (nekem is adni kell), és már egész sok állatot felismer. Ugyanez pepitában a matricás könyv, amit vettem. Állatos, különböző jelenetek és területek vannak. Lehet mondani, hogy:  

Keresd meg a cicát! Rakd a rétre!  

Hol repül a madár?  

Rakd az ugyanolyanokat egy helyre!”  

Lényeg, hogy egyszerűbb kis mondatokkal egész sok mindenről lehet beszélni, és rettentő mód élvezi a matricázást.  

Igyekszem minden nap énekelni.  

Bevallom őszintén, nem nagyon van ennyi program mellett külön lehetőség, de ha megyünk az utcán, akkor szoktam. Vicces, mert engem kábé húsz évig nem nagyon hallott senki énekelni, most meg már nem érdekel, nem rólam szól. Költök kisebb dalocskákat is, amikor öltözünk (Búj, búj zöld ág kicsit átköltve), amikor cipőt veszünk (Bal lábra bal cipő, masnit kötünk rá..stb.), amikor lépcsőn megyünk (egy lépcső, két lépcső három és négy, megy a kislány lefelé/felfelé). Amit gyakran csinálunk, arról előbb-utóbb születik egy dalocska.  

Így leírva elég szörnyen hangzik, de az a lényeg, hogy lazán építsük bele a mindennapokba a feladatokat. Az a fél-egy óra, amíg a tornát csináljuk, adott, de minden mást lehet lazán kezelni. Mindig figyelni kell, éppen mi az, ami bejön Cicának is, és ha valami érdekli, azzal érdemes többet foglalkozni.  

Végül is az lenne a lényeg, hogy megszerettessük vele a beszédet, a kommunikációt, a hangok világát, és ne pedig egy óriási elvárás-tömeget zúdítsunk rá.  

Néha nehéz az apróságoknak is örülni, de amikor az ember tisztán hallja, hogy „fa” az iszonyat nagy elismerés, és óriási öröm. Főleg, mert megelőzte két hétnyi fújás tanítás, hónapok mondókázása, tornázás hegyek, és ilyenkor látja az ember, hogy megéri.  

Minden beletett energia megéri.  

Megosztom :

Facebook
Pinterest
Email