Egy hallássérült gyermek szülőjeként biztosan gyakran fordul meg a fejedben, hogy a te gyereked vajon hogyan fog visszaemlékezni azokra az évekre, amelyekben a fejlesztés a mindennapjainak a része? Aggódsz, hogy rossz emlékként marad meg benne valami, vagy legalább csak szeretnél némi képet arról, hogy ő hogyan éli meg ezeket a helyzeteket. A már felnőtt hallássérült fiatalok most elmesélik, hogyan emlékeznek vissza erre az időszakra.

Én például úgy emlékszem vissza erre az időszakra, hogy ez természetes. Nem arra emlékszem, hogy "tanulok", vagy hogy "fejlesztenek". Csak arra, hogy újra Bea néninél vagyok, a logopédus néninél, és mindig csinálunk valamit a tükör előtt. Bea néninek olyan hosszú haja volt, amilyen hosszút addig még nem láttam senkinek, és mindig élénk rúzst viselt. Azért is emlékszem erre olyan jól, mert sokszor ültünk a tükör előtt, és mindig a szánkat figyeltük, azt kellett utánoznom, amit Bea néni csinált. Ez néha sikerült, néha nem.

Sorban tanultuk az ABC-t, amiket nem tudtam kimondani. Volt egy kockánk papírból, aminek minden oldalán volt egy kép, egy betűvel. Nem emlékszem, csak egy oldalára, amin kígyó volt, villás nyelvvel, és "sz" betű. Emlékszem Bea néni lehelletére a kezemen, ahogy mutatja, hogy így kell ejtenem, ezt kell éreznem a saját számból is. Néha a torkunkat is megfogtuk, egy-egy betűnél, hogy érezzük, ahogy rezeg.

Forrás: Unsplash

Emlékszem, hogy csak onnan tudtam, hogy jól ejtek ki valamit, hogy Bea néni azt mondta, hogy jól csináltam. Nem hallottam magam, így ellenőrizhető módokon próbáltam kitalálni, hogy jól csináltam-e. A "cs" betűt úgy ellenőriztem, hogy ha ki kellett mondanom, akkor megfontoltan és lassan úgy mondtam, hogy "ts". Akkor biztos voltam benne, hogy jól ejtettem ki.

Én szerettem fejlesztésekre járni, nekem ez olyan volt, mint másnak az, hogy úszni jár. Szerettem Bea nénit, a közös feladatokat. És ezzel nem voltam egyedül, a fejlesztő pedagógusára sok gyerek emlékszik. De erről meséljenek ők.

Kata

Én azért szerettem járni a fejlesztőmhöz, mert nagyon jól értett hozzá, hogy bevonjon a feladatokba, akkor is, ha nem volt hozzá kedvem. Mert nem mindig volt. Rengeteg hangszert használt, amiknek imádtam a tapintását, a rezgését, hangját. Voltak cintányérjai, egészen picik, és nagyok, szintetizátora, amit imádtam nyomkodni nála, és csörgője, amit nem értettem, mire jó, mert hiába ráztam, nem hallottam semmilyen hangot - a magas hangjaim kiestek a hallásomból.

Ha nagyon motiválatlan voltam, akkor mindig a kedvenc játékomat ajánlotta fel jutalmul. Ha végeztünk a feladatokkal, akkor a cintányér állványait és a dobokat felállította sűrűn, az egész szobában, és nekem bekötött szemmel kellett átjutnom rajta, úgy, hogy ő hangot adott valahonnan, hogy tudjam, merre van az irány. Az ugyan nem ment, viszont úgy éreztem, mintha egy hatalmas hangszer-erdőben bolyonganék, és ezzel az élménnyel egyszerűen nem bírtam betelni. Emlékszem, alig voltam nagyobb az állványoknál, így tényleg nagyon Alíz Csodaországban-feelingje volt az egésznek.

Forrás: Unsplash

Laci

Én arra emlékszem, hogy tükör előtt tanultam meg beszélni logopédussal, és voltak betűk, amiket speciális pálcikákkal tanultam meg kiejteni, aminek a végén drótok voltak bizonyos formában. Ezt be kellett dugnom a számba, és a nyelvem beállt úgy, ahogy kellett, hogy kiejtsem a betűt. Azért maradt ez így meg bennem, mert a pálcikákra állatok voltak festve, és az nagyon tetszett.

Velem egyébként nem volt könnyű dolga a fejlesztőmnek, mert örökké izegtem-mozogtam, és nem nagyon érdekelt semmi, amit csinálni kellett volna, inkább játszani akartam, de azért tető alá hoztuk, amit kellett. Így utólag nagyon hálás vagyok, hogy a fejlesztőm volt, és jól kezelt engem, mert anélkül nem tartanék itt, ahol most. A sz, c, cs betűk még ma is gondot okoznak, de igyekszem odafigyelni rá, már elfogadtam, hogy én kicsit pöszén beszélek.

Dóri

Nekem logopédiával kapcsolatban olyan emlékem van, hogy egy kedves idős nénivel vagyok, és a tükörben lestem a számat, és vártam, hátha látom a néni arcán az elégedettséget. Nagyon kedves volt, mindig zizit is adott. Nekem mindig sírhatnékom volt, hogy miért mindig olyan szavakat kell mondanom, amiket sosem tudok kimondani: cirmos cica, répa, retek. Szurdopedagógusomról több emlékem van, és onnan csak jók. Egyedül én meg a szurdopedagógusom Éva néni. Anya a sarokban van, néha őt is bevontuk, de legtöbbször csak büszkélkedtünk neki.: "Látod anya, Dóri ezt is meg tudja csinálni, azt is. Mindig feladatokat csináltunk: írtunk, rajzoltunk, mondókákat, meséket (Sün Balázs) mondtunk.

Az volt a szuper, hogy vele mindig úgy éreztem, hogy nagyon ügyes vagyok.

Forrás: Unsplash

Ez sokat dobott az önbizalmamon, és a suliban is nagyon jól jött, hogy sokmindent megtanított addigra. Ovis voltam, amikor elkezdtem hozzá járni, és egészen  7 éves koromig tanított, míg suliba nem mentem. Utána már nem kellett járnom hozzá, mert jobban tanultam, mint a hallók.  De azért benéztem hozzá, ha lelkileg mélyponton voltam, kiöntöttem a szívemet neki, átbeszéltük a nehézségeket.  A  mai napig meghatódom, ha Éva nénire gondolok.

Emma

A korai fejlesztésből nem sokra emlékszem, az utazó tanáromra viszont igen. Középiskolás években sokat támogatott, nem csak a hallásomat fejlesztette és a beszédem, szókincsem, hanem mindig volt egy önismereti része is a foglalkozásnak, ami segített az önértékelésem javításában. Akkoriban nehezen jöttem ki az osztálytársaimmal, és segített, hogy át tudtam vele beszélni a konfliktusokat, meg azt, hogyan oldjam meg ezeket. Biztatott abban is, hogy merjek főiskolára menni, képezni magam, és hogy jó vagyok abban, amit szeretek csinálni, a rajzolásban.

Zsófi

Gyerekkoromban emlékszem, hogy jártam a fejlesztőmhöz, de nem emlékszem, miket csináltunk pontosan. Az utazó pedagógusomra viszont emlékszem, kijárt hozzám az iskolába, kihozott egy-egy óráról, és akkor tartott fejlesztést. Mindig társasoztunk, amit szerettem, mert nem éreztem annyira, hogy fejlesztésen vagyok. Viszont az ismert játékokba valahogy belecsempészte a fejlesztő gyakorlatokat is, és az nagyon tetszett.

Forrás: Unsplash

Sokszor kiállt értem az osztályfőnökömnél is, például tollbamondás helyett kiharcolta nekem, hogy helyesírással kapcsolatos feladatsort kapjak, mert nem azért írtam rosszul a tollbamondást, mert nem tudtam a helyesírást, hanem mert nem hallottam, mit kell leírnom.

A hallásomat is fejlesztette, mögém ült, és úgy kellett visszamondanom, mit mondott, vagy szöveget olvasott fel, és bizonyos szavaknál kellett valamit csinálnom- például toppantanom vagy tapsolnom. Ez sokszor frusztráló volt, befeszültem, hogy nem megy, de a fejlesztőm mindig nyugtatott, hogy fog majd menni jobban is. Igaza lett. Ha nem is tökéletes a hallás utáni beszédértésem, de valamennyire tudok támaszkodni a hallásomra, és ezt neki köszönhetem.

Ahogy olvashatjuk, a fejlesztők és a szülők is fontos szerepet töltenek be egy hallássérült gyermek és fiatal életében. Nyilván nem mindig könnyű. Frusztráló, ha valami nem megy. Fárasztó a sokadik tanítási óra után, és sokszor inkább mást csináltunk volna. De egy dologban mindannyian egyetértünk:

Fejlesztések, szurdopedagógusok, utazó pedagógusok, tanárok és a szüleink nélkül nem tartanánk most ott, ahol.

Neked is van történeted? Mondd el!