Puha Andrea
Születése óta hallássérült, így fő küldetése a hallássérüléssel élők támogatása. 2013-ban kezdett blogolni a hallássérülést övező tabutémákról, ezt jelenleg az Alapítvány blogján teszi. A Csendetlenkedő tábor és a Hali-tali tábor ötletgazdája, és hisz egy akadálymentesebb, szebb jövőben!
Sokan azt hiszik, hogy az elfogadás egy ösztönösen működő dolog. Nem kell kérni, automatikusan jön, és ha azt mondják, elfogadnak bennünket, akkor az úgy is van. Sokáig én is így gondolkoztam, aztán rájöttem, hogy az elfogadás és elfogadás között is van különbség.
A szüleim mindig úgy neveltek, hogy bármire képes vagyok. Soha nem hangsúlyozták ki, hogy más lennék, mint bárki más, a hallássérülésem miatt, csak felkészítettek arra, hogy hallássérültként bizonyos dolgokért duplán kell dolgoznom majd, mint a többieknek. Igazuk volt.
Éppen ezért azonban, mivel otthon mindig elfogadtak, és szerettem magam olyannak, amilyen vagyok, azt gondoltam, nem okozhat gondot senkinek sem az, hogy elfogadjon engem a hallássérülésemmel együtt.
Tévedtem. És rossz volt erre rájönni.
Biztató kezdetek, szomorú végek
Eleinte tényleg nem okozott fennakadást senkinek sem, hogy nem hallok. Kedves volt a természetem, alkalmazkodó, érdeklődő, nyitott. Néha szeretem azt hinni magamról, hogy van humorom, még ha kicsit fekete is, előfordul, hogy meg is nevettetem az embereket.
Mivel jól beszélek, és jól olvasok szájról, nem volt nehéz kapcsolatot építeni az emberekkel. Senkinek nem tűnt fel eleinte, hogy hallássérült vagyok. Vagy ha mégis, az nem, hogy ennyire súlyosan.
Érthető hát, hogy azt gondoltam: az emberek elfogadóak. Az elfogadás természetes dolog. Engem mindenki elfogad.
Aztán mindig eljött egy pont, amikor kiderült, hogy mégsem.
Mégsem, mert minél több időt tölt velem valaki, annál jobban rájön arra, hogy velem együtt lenni kicsit jobban más, mint amennyire elsőre hitték. Rájöttek, hogy velem az élet nem annyira könnyű.
● Velem nem lehet csak úgy moziba menni, csak feliratosra. ● Mellettem gyakran zavarba jönnek, mert nem hallok meg dolgokat. ● Mindig rám kell nézniük. ● Nem hívhatnak fel. ● Nem kiabálhatnak át nekem a másik szobába, hanem oda kell jönniük. ● Engem nem elég csak bemutatni a baráti társaságnak, hanem el kell magyarázniuk, hogyan működök.
Engem fel kell vállalni. És ez sok embernek terhet jelent.
Mert nekem néha segíteni kell, ha telefonálni kell, vagy ha nem értek valamit. A társaságban kezelni kell azokat a helyzeteket, amikor nem hallássérült-kompatibilisek az emberek, és kisiklik a társalgás. Számtalan dologban kompromisszumot kell kötniük, és ez nem mindenkinek megy.
Akiknek nem ment, ők voltak azok, akik az elején azt mondták, hogy persze, elfogadlak, majd aztán eltűntek, lazábbra vették a kötődést. Így tanultam meg, hogy elfogadás és elfogadás között van különbség. Ezért nem gondolok semmit, ha valaki azt mondja, hogy nem zavarja a hallássérülésem. Idővel majd úgyis elválik.
Nem haragszom azokra, akik mégsem készek az elfogadásra, mert ez nem tudatos döntés. Erre vagy képes valaki, vagy nem. Azért, mert valaki nem képes rá, még nem lesz rossz ember. Egyszerűen csak nem a mi emberünk.
Gyémánt a kavicsok között
Talán pont azért tudok nagyon örülni annak, amikor ráakadok valakire, aki teljesen elfogad, mert ő tényleg ritka, értékes kincs.
Az, aki képes türelmes lenni velem, és segíteni, az nem csak azt jelenti, hogy a fülem helyett a fülem, hanem azt, hogy segít önmagamnak lennem.
Ezért vagyok mindig hálás, ha valaki türelmesen keresgéli a feliratot a sorozatomhoz, ha szól a társaságnak, hogy nem vagyok bunkó, csak nem hallottam, hogy hozzám beszéltek, vagy felhívja a NAV-ot, hogy ne keljen egyetlen kérdés miatt becaplatnom az ügyfélszolgálatra.
Mert amit ők csinálnak, az az igazi elfogadás. És hogy kevesebb van belőlük, mint azokból, akik nem fogadnak el igazán? Nem baj. Inkább legyen pár szem gyémántom, mint sok értéktelen kavicsom, nem igaz?
Én írtam: Puha Andi