Mégis, mikor kell megmondani a randimnak, hogy hallássérült vagyok?

2018-06-26T12:13:28+00:00 Categories: Tabu|
Sokszor kérdezték már tőlem, hogy én mikor mondtam meg a férjemnek, hogy nem hallok, hogyan, meg úgy egyáltalán, hogyan alakult nekünk hallóként és hallássérültként az a fránya összeszokás. Annyiszor kérdezték már, hogy most már tényleg eljött az ideje annak, hogy írjak róla egy cikket.

Sokan most már úgy látják, mintha nekem mindig is a kisujjamból jött volna ez a megmondósdi, pedig nem.

Nekem is tanulnom kellett.

Mégis, mikor kell megmondani a randimnak, hogy hallássérült vagyok?

Forrás: Pexels

Emlékszem még az első beszélgetéseimre az interneten a kétezres évek közepén, amikor hirtelen nekem szegeztek olyan kérdéseket, amire nagyon nem volt mindegy, hogy mit válaszolok, mert rögtön nyilvánvalóvá vált volna, hogy valami nem oké.

Egy sor ilyen kérdés volt.

  • Mi a kedvenc zenéd?
  • És melyik tőle a kedvenc számod?
  • Randizzunk koncerten?
  • Jól énekelsz?
  • Szereted a nagy társaságot?
  • Tudod, milyen idegesítő egy tücsök?

Felhívhatlak?

Ó, igen, ez utóbbinál mindig lefejeltem a billentyűzetet, hogy a hallók minek erőltetik a telefonálást, mikor ott van az sms és az internet. Mondjuk attól is kiakadtam, hogy mindig, de tényleg MINDIG a zenéről akarnak beszélgetni, ugyanakkor szörnyen büszke vagyok arra, mennyire leleményes tudtam lenni, ha a kitérő válaszokat kellett adni. Szerencsére az évődésekbe ez tökre belefért, és eléggé jól lehetett feltűnésmentesen csinálni.

Mégis, mikor kell megmondani a randimnak, hogy hallássérült vagyok?

Forrás: Pexels

A nagy vízválasztó persze mindig az volt, amikor már nagyon fel akartak hívni telefonon, és én nem adtam be a derekam, vagy amikor randira hívtak, és én el akartam menni randira.

Akkor azért már muszáj volt színt vallani.

A stratégia mindig az volt, hogy hát igen, tök jó veled beszélgetni, de az van, hogy azért nem hívhatsz fel, mert nem hallanám, amit mondasz. És persze, randizzunk, de előbb el kell mondanom neked valami fontosat. Ha nem zavar, randizhatunk.

A reakciók vegyesek voltak:

  • Eltűntek és letiltottak, azonnal. Néha még ki is osztottak előtte.
  • Bájcsevegtek, hogy semmi gond, és másnap reggelre már le voltam tiltva.
  • Meg voltak ugye, a jó fejek, akik meg akartak ismerni.

Amikor bejöttek a videochatelésen alapuló platformok, akkor már nem is akartak annyira felhívni, mert be lehetett kapcsolni a videót, de nem volt muszáj beszélni közben. Így aztán mégiscsak volt egy személyesebb, valóságosabb kapocs a szövegnél és a hangnál és a fotónál: a  mozgókép.

Szerencsére senki nem igényelte, hogy beszéljünk is, mert egyszerűen annyira írásalapú volt a kommunikáció akkoriban, mint amennyire ma nem hiányozhat a csetelésekből a gif és a különféle vizuális effektek. Vagy amennyire alap a Tinderen jobbra vagy balra húzni valakit.

Utáltam is volna, hogyha beszélni kellett volna, mert volt egy megmagyarázhatatlan félelem bennem a videochateléssel kapcsolatban. Nem hallottam, mit mond a másik, nem is értettem, hogy mit mond, így nem volt értelme annak, hogy én beszéljek a saját laptopomhoz, hiszen fogalmam sem volt, hogyan érzékelhet engem a másik. Egyszerűen bizarrnak tűnt az egész. (Megjegyzem, a telefonba beszéléssel dettó ugyanígy vagyok.)

Mégis, mikor kell megmondani a randimnak, hogy hallássérült vagyok?

Forrás: Pexels

Jó, de akkor mégis, mikor kell megmondani, hogy nem hallok?

Mindjárt rátérek arra is.

Előbb azonban el kell mondanom, hogy nekem- amellett, hogy sok csalódást – nagyon sok jót is adtak ezek a beszélgetések idegen emberekkel, mert olyan információkhoz jutottam általuk a halló világról, amikről amúgy nem tudnék.

Olyan zenéket hallgattam meg, amiket amúgy soha. Olyan programokra mentem el, amikre amúgy nem mentem volna, mert a hallás alapvetően kell hozzá.

És persze, magabiztosságot is adott az, hogy egyre több reakciót tapasztaltam meg arra, hogy mi történik akkor, ha elmondom magamról azt a tényt, hogy nem hallok, így volt időm hozzászokni is. Nyilván azért az első pár alkalommal hidegzuhanyként ért, ha letiltottak, csak emiatt. Senkinek sem jó érzés, amikor ennyire nyilvánvalóan ledobják a virtuális Taigetoszról.

Aztán egy idő után elkezdtem előnyömre fordítani ezeket a reakciókat, és rögtön le is vontam a legfontosabb tanulságot az egész ismerkedésdiből:

Elég jól működik szűrőként az, ha elárulom, hogy hallássérült vagyok. Aki pedig fennakad a szűrőn, azért meg ugye, nem nagy kár.

És aztán kialakult a jól bevált stratégiám. Előtte, persze, az időzítéssel is egy csomót szenvedtem.

  • Volt, hogy rögtön az írogatás elején elmondtam, hogy nem hallok.
  • Aztán az ismerkedés elején, amikor még nem beszélgettünk többet pár napnál.
  • Amikor randira hívtak.

Olyan soha nem volt, hogy a randin szembesítettem volna ezzel valakit. Egyszerűen nem tűnt helyénvaló dolognak.

Ezekből aztán sikerült idővel levonni néhány tapasztalatot:

  • Túl korán nem jó, mert (akkoriban még)  megijedtek. Ritka volt az olyan, aki nem akadt ki a témától.
  • Túl későn sem mindig jó, mert becsapva érzik magukat. És ez valahol tök jogos.

Szóval, a tökéletes időpont valahol ott volt, amikor már eléggé megkedveltük egymást írogatás közben, és éreztük, hogy mi tudnánk órák hosszáig beszélgetni, mert hasonlóan gondolkodunk. Ekkor már van egy kis motiváció mindkettőtök részéről arra, hogy te elmondd, ő pedig ennek ellenére meg akarjon ismerni. Ezt pillanatot pedig, ugye neked kell érezned.

Mégis, mikor kell megmondani a randimnak, hogy hallássérült vagyok?

Forrás: Pexels

Muszáj amúgy ezt nekem megmondanom?

Szokták tőlem ezt is kérdezni.

Nem, egyáltalán nem muszáj, csak magadat szívatod meg. De nagyon. Előbb utóbb úgyis kibukik majd a dolog valahol. Ha túl sokat bólogatsz, ha észreveszi, hogy a füledben van valami, amikor koncertre hív, vagy amikor próbálsz úgy tenni, mintha értenél mindent, de valójában nem. Vagy mondjuk, amikor nem rezzensz össze egyértelmű hangzajoknál. Először még megkapod, hogy jé, neked aztán kötélből vannak az idegeid, de sokadszorra már azért szemet szúr a dolog. Tudom, mert ez a kaméleonosdi szerintem sokunkra jellemző, aztán remélhetőleg kinőjük.

Azért ilyenkor mindig elmondom, hogy azért érdemes feltenned magadnak azt a kérdést, hogy:

Akarsz Te olyan emberrel együtt lenni, aki nem fogad el olyannak, amilyen vagy?

Akarsz?