Mi okozhat konfliktust a szülő, a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között?

A világon sokminden törékeny. Eltörhet az üvegpohár, elreped a tükör, betörik a tojás héja, megtörhet a szív. És legalább ilyen törékeny tud lenni a kapcsolat a szülő, a pedagógus és a gyógypedagógus között, amikor a hallássérült gyermek az integrációban kezdi meg a tanulmányait az általános iskolában. Pedig a sikeres integráció záloga az, hogy a kapcsolat a gyermek pedagógusa, gyógypedagógusa és szülője között kiegyensúlyozott és együttműködő legyen.

Az utazó gyógypedagógust könnyű felismerni. Ha másról nem, arról biztosan, hogy mindig hatalmas hátitáskával közlekedik, ami a diákja fejlesztéséhez szükséges eszközöket rejti. Rendszerint az egész napi holmiját magával cipeli, mert egy nap több gyermekhez is kimegy, és ezek a holmik sokszor a gyógypedagógus kézügyességét és kreativitását is dicsérik: saját kezűleg készített fejlesztő játékok, átalakított társasjátékok, kirakók, amelyeket gyakran a gyógypedagógus maga rajzol meg.

A feladata nem pusztán az, hogy fejleszt. Sokkal többet tesz ennél a tanítványaiért:

  • képviseli az érdekeiket,
  • segít felzárkózni az egyes tárgyakból, ha a gyermek valamit nem ért,
  • kiharcolja a számukra járó jogokat, beleáll konfliktusokba,
  • önbizalmat épít, segít a gyermek önismeretét fejleszteni,
  • átbeszéli a gyermekkel a beilleszkedéssel járó nehézségeket,
  • kapcsolatot ápol a szülővel és a gyermek fogadó pedagógusával,
  • barát és menedék is a tanítványainak.

És ezek mindegyike nagyon fontos a gyermek fejlődése szempontjából. Amikor én kerültem integrációba, még gyerekcipőben járt ez a rendszer Szlovákiában, ami azt jelentette, hogy gyógypedagógus nélkül csináltam végig az iskolai éveket. Így utólag tudom, sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha valaki kézen fog, és szakmai háttérrel egyengeti az utamat.

Az utazó gyógypedagógusok egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben, amikor a munkájukat végzik. Nem mindig várják őket tárt karokkal az oktatási intézményekben.

Mi okozhat konfliktust a szülő, a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között?

Forrás: Unsplash

Általában háromféle hozzáállás fogadja azt az utazópedagógust, aki először megy ki a hallássérült gyermek iskolájába. És általában ezekből az atitűdökből fakad a legtöbb konfliktus.

A gyógypedagógus ellenség

Nincs könnyű helyzetben a hallássérült gyermek pedagógusa. Évekig tanulta a szakmáját, több osztályt vitt már végig, és több évnyi, gyakran évtizednyi  tapasztalat van a háta mögött. Azoknak a tanároknak a nagy része, akik most fogadják a sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekeket, még nem hallottak sokat arról, mit jelent egy SNI gyermek befogadása, segítése, tanítása. Ők még jóval kevesebbet tudnak a hallássérülésről, hiperaktivitásról vagy a figyelemzavarról. Érthető hát bizonyos szempontból, hogy egyfajta ellenállással tekint a gyermek és az utazó gyógypedagógus személye felé.

Általában olyan ellenérzések dúlnak bennük, mint hogy az utazó gyógypedagógus olyasvalaki, aki hetente egyszer idejön hozzá, és meg akarja mondja a tutit. Okosabb nála, mindent jobban tud, kioktat és beleavatkozik a munkájába. A gyógypedagógusnak komoly küzdelmet jelent ezt az ellenállást türelemmel, határozottsággal és megértéssel lebontani, hogy a rá bízott hallássérült gyermek érdekeit képviselni tudja. Például kiharcolja, hogy ha a gyermek nem képes tollbamondást írni hallás után, ehelyett inkább más formában kérje tőle számon a tanár a helyesírást.

Gyakran az is komoly tárgyalást igényel, hogy melyik óráról viheti ki a gyermeket, vagy azokon kívül mikor találkozhatnak, hogy a fejlesztését biztosítsa, sőt, sokszor egy erre alkalmas helyszínt is vadásznia kell az iskolában, mert nincs hely. Ezek a viták, hatalmi harcok pedig a gyermek fejlődésének rovására mennek: ha nem kapja meg a könnyítést, akkor rosszabb jegyei lesznek (jogtalanul), ha nincs idő, hely, rugalmas hozzáállás a tanár részéről, hogy a fejlesztéseket megkapja a gyermek, akkor a tanulmányi eredmények, a gyermek jövőképe forog kockán.

A gyógypedagógus megváltó

A másik szélsőséges attitűd, ami fogadhatja az utazó gyógypedagógust, hogy úgy várják, mint a messiást. Mert ő a megváltó, aki megoldja lehetőleg azonnal és helyben varázsütésre a hallássérült gyermek problémáját. (Meg a pedagógusét is, aki ebben nem nagyon szeretne partnerként részt venni.) Természetesen ez irreális elvárás, mert a hallássérült gyermek problémái nem oldódnak meg varázsütésre.

Ebben az esetben általában teljesen a gyógypedagógus iránymutatására hagyatkozik a pedagógus, vagy úgy tekint rá, hogy a tanórán kívüli időpontokban kell csak teret engedni a gyógypedagógusnak, aztán a fejlesztésről majd “megjavulva” jön be az órára a gyerek. Ha pedig a változás nem elég gyors vagy látványos, akkor könnyen neheztelnek is, mert talán a gyógypedagógus “nem végzi elég jól a dolgát”. Valójában ekkor szembesül a fogadó pedagógus azzal a ténnyel, hogy a gyermekkel igenis foglalkozni kell, a fennálló probléma “nem tűnik el”.

A szülő pedig többnyire tehetetlenül szemléli ezt a folyamatot, lehet nem érti, mi a baj, vagy nem tudja, mit tehetne azért, hogy a fogadó pedagógus hozzáállása befogadóbb legyen, esetleg azt érezheti, hogy a gyógypedagógus nem tudja ellátni a feladatát, a gyermeke pedig nem jut megfelelő ellátáshoz. Emiatt pedig a szülő-pedagógus-gyógypedagógus háromszögben állandó feszültség van jelen.

Mi okozhat konfliktust a szülő, a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között?

Forrás: Unsplash

Erre az ideális attitűd jelent megoldást, ami sajnos nem mindig jön össze a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között:

A gyógypedagógus partner

Ez a legjobb, ami megtörténhet.

Amikor a fogadó pedagógus és az utazó gyógypedagógus között parnterkapcsolat, munkakapcsolat alakul ki.

Ebben a kapcsolatban mindketten beleteszik a saját tudásukat, és azt egymás céljainak elérésének érdekében csiszolják, illesztik össze. Ideális esetben mindketten értik és ismerik a gyermeket támogató fejlesztési,  nevelés-oktatási folyamatot, és időt, energiát szánnak arra, hogy kitalálják, hogyan lehet ezt a kettőt összehangolni. Ez rugalmasságot, nyitottságot, időt, ötletelést igényel, ezért van az, hogy ritkán teljesül ez a fajta munkakapcsolat.

Pedig enélkül az együttműködés nélkül a gyógypedagógus munkája hatástalanná válik, az integrációs folyamat kisiklik, és a fogadó pedagógus próbálkozásai is hiábavalóak.

Hogyan segítsük a jó kapcsolat kialakítását?

Fontos a tájékoztatás.

Mivel az integráció nem lehet sikeres támogató közeg nélkül, fontos, hogy a fogadó osztályt, a gyerekek szüleit, és a hallássérült gyermek leendő tanárait felkészítsük arra, hogy mi vár rájuk szeptembertől, és hogy miért van fontos szerepük a hallássérült gyermek fejlődésében. Így kellő információhoz jutnak majd, nem éri őket váratlanul, hogy SNI-s gyermek van a gyerekük mellett a padban, és eszközöket kapnak az esetlegesen felmerülő problémák megoldásához.

Érdemes még az integrációs folyamat megkezdése előtt, nyáron összehívni a fogadó osztály szüleit és a tanárokat. Tájékoztassuk őket arról, hogy hallássérült gyermek érkezik az osztályba. Mutassuk be szakember segítségével, érzékenyítő gyakorlatokon keresztül, hogy mit jelent hallássérültnek lenni. Remek eszközök vannak már erre – élménypedagógia, videónézés, szakirodalmak, blogok ajánlása, beszélgetés hallássérült felnőttekkel, fiatalokkal.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a hallássérült gyermek nem teher, hanem értéket is ad.

Mi okozhat konfliktust a szülő, a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között?

Forrás: Unsplash

Empatikusabbá teszi a befogadó közeget, segíti a csoportösszefogást, és új szemszögből tekinthetünk rá általa a világra.

A szülőknek érdemes tartani a kapcsolatot a fogadó intézmény többi SNI-s tanulójának a szüleivel is. Ez segíti a nehézségek feldolgozását, gyorsabb megoldást találhatnak így egyes specifikus problémákra, és  közösségre is találnak.

Érdemes átbeszélni az alábbi kérdéseket is:

  • Milyen problémák merülhetnek fel?
  • Mit csináljunk, ha nehezen megy a beilleszkedés?
  • Hogyan beszéljünk az új helyzetről a gyermekeinkkel otthon?
  • Hogyan segíthetik őt az osztálytársai?

Szervezhetünk érzékenyítő előadást az osztály tanulóinak is. Így ők is sokkal könnyebben kezelik majd a szokatlan helyzetet, és segíthetik a hallássérült gyermek beilleszkedését. Ugyanakkor készítsük fel a hallássérült gyermeket is a beilleszkedésre. Adjunk tanácsokat neki ahhoz, hogy hogyan oldjon meg bizonyos helyzeteket. Hogyan kezelje, ha nem ért valamit, vagy hogyan kérjen segítséget a többiektől.

Az integráció folyamata nem megy mindig zökkenőmentesen, ez tény. De ez nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk azért, hogy jobban menjen, vagy hogy egy elakadásból ne gördülhetnénk tovább. Még ha az integrációban jelen lévő kapcsolatok törékenyek is, gondoljunk arra, hogy az üvegpoharak milyen törékenyek.

Mégis milyen sokáig használjuk őket.

Aki később veszíti el a hallását, annak nehezebb? – ilyen a felnőttkori halláscsökkenés

Elkeserítően kevesen foglalkoznak azokkal, akik felnőttkorban veszítik el a hallásukat. Pedig az sem egy sétagalopp. Mennyivel másabb később elveszíteni a hallást, mint születéóta halláscsökkenéssel élni? Hogy lehet megbirkózni a hallásvesztéssel felnőttkorban? Meg lehet szokni a hallókészüléket? Mi zajlik le ilyenkor az emberben? Annyira szerteágazó a téma, hogy több cikket is megér. Ez most az egyik.

Azt szoktam mondani, mikor megkérdezik, hogy nem hiányzik-e a hallás, vagy hogy lennék-e halló, hogy se nem jó a kérdés, se nem a jó embert kérdezik. Az embernek akkor hiányzik valami, ha megtapasztalta már, hogy milyen. Én születésem óta nem hallok. Még csak kóstolót sem kaptam a halló emberek világából, így nem igazán tudom hiányolni.

Éppen ezért én a hallássérülésem soha nem éltem meg úgy, hogy valamit elveszítettem. Ez számomra egy eleve adott állapot, ami hozzám tartozik és az identitásomhoz.

Mindig elmondom azt is, hogy annak sokkal nehezebb szembesülnie a hallásvesztéssel, aki később, felnőttkorában veszíti el a hallását. Ez egyébként nem is olyan ritka. Vannak azok, akiknél korral, a test elfáradásával jelenik meg a hallás hanyatlása, és vannak azok, akik baleset vagy betegség miatt veszítik el hirtelen a hallásukat.

Aki később veszíti el a hallását, annak nehezebb? - ilyen a felnőttkori halláscsökkenés

Forrás: Unsplash

Ez egyáltalán nem könnyű. Elveszíteni valami olyat, ami nagyon sokáig az életed szerves része volt, és támaszkodtál rá. Olyan érzés, mintha kirántanák az egyik botodat alólad, amire addig támaszkodtál. Minden bizonytalanabbá válik. Hogyne válna azzá, amikor egy olyan készségterületen esik vissza a teljesítményed, amire az élet minden színterén szükséged van. Hiszen, ha nem hallasz, akkor a kommunikációd is hirtelen visszaesik, ennek pedig több következménye is van:

  • a telefonálás nehezebbé válik,
  • az emberekkel való beszégetés nehezebbé válik a félreértések és a nehéz megértés miatt, hiszen a szájról olvasásra sem tudsz támaszodni,
  • jelentős információtól esel el, úgy érezheted, nem tudsz kapcsolódni a környezetedhez,
  • megéled a kirekesztettség érzését,
  • bizonyos dolgok, amik addig jól mentek, kevésbé mennek jól,
  • a társadalomban – a családban, a munkahelyeden, a baráti körödben – betöltött szerepedet bizonytalanabbnak érzed.

El kell gyászolnod a halló éned

A hallás elvesztésével elindul egy gyászfolyamat is. Kaphatsz sokkot, lehetsz szomorú, dühös, valószínűleg újra és újra felteszed magadnak azt a kérdést, hogy miért pont veled történt ez. És vannak, akik nem hajlandóak tudomást venni arról, hogy a hallásukkal probléma van. Ez különösen azokra jellemző, akik fokozatosan, hosszabb idő alatt tesznek szert halláscsökkenésre. Esetükben többnyire a környezet az, aki gyanút fog, hogy a szerettük hallása már nem a régi, és időbe telik, míg a diagnózis kimondásra kerül. A fokozatosan kialakuló halláscsökkenés ugyanis az érintettek szempontjából szinte észrevétlenül megy végbe, hiszen rendszeresen korrigálják a halkuló világot: felhangosítják a tévét, hangosabban beszélnek és beszéltetik a másikat, vagy éppen bosszankodnak, hogy mindenki motyog. Időbe telik felismerni és elismerni, hogy valóban baj van.

Hogy a halló énedet felváltja egy új én, akit meg kell ismerned.

Aki később veszíti el a hallását, annak nehezebb? - ilyen a felnőttkori halláscsökkenés

Forrás: Unsplash

Van megoldás: a hallókészülék

Talán az elfogadás egyik legnehezebb része, hogy támaszkodnod kell egy segédeszközre, amit állandóan viselned kell és látható. Ez érthető, ezen a folyamaton átesnek a születésük óta hallássérült emberek is. A takargatás, a hallókészülék felvállalása és megszeretése egy tanulható dolog, amin mindenki átesik. A jó hír viszont az, hogy lehet izgalmas dolog is a hallókészülék választás. Ha képesek vagyunk a hallókészülékre divatkiegészítőként és technológiai vívmányként tekinteni, könnyen élvezhető feladattá válik a legmodernebb, extrákat biztosító, személyiségünkhöz illő hallókészüléket felkutatni. A hallókészülékek választéka hatalmas, érdemes benne elmerülni.

Mi az, ami nehéz?

Akár születés óta vagyunk hallássérültek, akár felnőttként válunk azzá, hasonlóak a nehézségek, csupán időbeli elcsúszásokról beszélhetünk. Meg kell szokni, hogy valami van a fülünkben, és a hallókészülék beállítása sem mindig egy könnyű történet: a tudatos hallókészülék választást el kell sajátítania minden hallásvesztéssel élőnek. A hallókészülék váltásakor mindenki kicsit újra tanul hallani az újabb hallókészülékkel, a másabb hangzásvilág megszokása mindenkinek feladja a leckét.

Azoknak, akik felnőttkorban váltak hallássérültté, az első hallókészülékkel megtapasztalt hallásélmény sorsdöntő. Több okból is.

Egyrészt, mert úgy tekintenek a hallókészülékre, mint egy szemüvegre. Azt várják tőle, hogy ugyanazt a hallásélményt adja vissza, amit akkor tapasztaltak, amikor még jól hallottak. Ez azonban nem mindig lehetséges. Részben azért nem, mert lehet olyan típusú a halláscsökkenésük, aminél nem hozható vissza tökéletesen a hallás. Ezt nem mindig könnyű elfogadni, viszont a technológia képes a lehető legkellemesebb hangzást biztosítani, amit teljesen a saját életvitelünkhöz szabhatunk. Az agy csodálatosan képes alkalmazkodni az új, kialakult helyzethez.

És vannak azok az esetek, amikor valaki olyan hosszú ideig élt együtt a fokozatosan romló hallásával, hogy amikor végre jól hall a hallókészülékkel, úgy, ahogy a halláscsökkenés kialakulása előtt, a hangzás túl idegen számára. Újra meg kell szoknia, hogy amit hall, az a valódi hallás. Az a természetes. Ehhez türelemre és időre van szükség.

Türelmesnek lenni azonban sokszor nehéz.

Főleg, ha a friss hallókészülékes még nem tudja elképzelni, hová is fut ki az a sok beállítás, találkozás a hallásgondozóval. Hogy mi az az eredmény, amire mindenki vár. Nagyon fontos azt tudatosítani ilyenkor, hogy az erőfeszítések, a hallókészülék megszokásába fektetett energia előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét: lehet még a kommunikáció és a hallás hasonlóan olyan könnyed, mint régen.

Aki később veszíti el a hallását, annak nehezebb? - ilyen a felnőttkori halláscsökkenés

Forrás: Unsplash

Mi az, amit semmiképpen ne csinálj, ha elvesztetted a hallásod felnőttként?

Ne mondj nemet.

Tudom, hogy nehéz szembesülni a ténnyel, hogy a hallásod már nem olyan, mint régen, és nehéz megszoknod egy sor új dolgot, amit ez az élethelyzet hoz számodra,

de ne utasítsd el a változást és a segítségkérést.

Motiváljon az, hogy eljön az a nap amikor a kezdeti nehézségek után minden visszaáll a régi kerékvágásba. Vagy az, hogy a családod és a környezeted szeretne visszakapni téged teljes egészében.

Ezért fontos, hogy kisebb legyen a zajlábnyom a világon!

Olyan sok szó esik a klímakatasztrófáról, a szénlábnyomunkról. Arról, hogy hogyan éljünk tudatosabban, csökkentve a szénlábnyomunkat. De tudtad, hogy létezik a zajlábnyom fogalma? Hogy a világunk egyre zajosabb, és egyre több életév veszik el miatta évente? Ma odáig jutottunk, hogy küzdenünk kell pár percnyi pihentető csendért.

Mathias Basner, pszichológus kutató, aki a zaj alvásra való hatását kezdte el vizsgálnini, egy fontos hasonlattal mutatott rá TED előadásában arra az érdekes pszichológiai jelenségre, hogy miért kell komoly erőket bevetnünk annak érdekében, hogy megértessük az emberekkel, hogy a koncertek 100 decibelt is elérő hangjai komoly veszélyt jelentenek a hallásukra.
Mert a koncerteken bulizó tömegek nem érzik az együttes zenei produkcióját zajnak.
Nem véletlen, hogy csak csendes környezetben tudunk igazán pihenni.
Zajlábnyom, az új szénlábnyom - te tudod, mekkora a te zajlábnyomod?

Forrás: Unsplash

Milyen hatása van a zajnak a szervezetre?

Először nem tűnik a zaj hatása olyan különösen kellemetlennek. Megzavarja a kommunikációt, hangosabbnak kell lennünk, talán abba is kell hagynunk a beszélgetést. Nagyobb a félreértés lehetősége. Ezek mind bosszantó dolgok. Ám, ha folyamatos zajnak vagyunk kitéve, ezek az apró zavaró dolgok összeadódnak, és  komolyabb egészségügyi problémákat okoznak.

Állandó stresszhatás alá kerül a szervezet

A zaj stressz, és ez a szervezet működésében is nyomonkövethető. Ha tartósabb ideig zajnak vagyunk kitéve, és nem tudjuk befolyásolni azt, a testünk stresszhormonokat választ ki – adrenalint és a kortizolt. A vér összetétele és az erek szerkezete megváltozik, merevebbé válnak. Ez összefüggésbe hozható a magas vérnyomással, szívrohamokkal, agyi traumákkal. A zaj bizonyítottan szív-és érrendszeri problémákat tud okozni, ha nem tudunk elmenekülni előle.

Nem tudunk zajban jól aludni

A hallás csodálatos dolog. Még éjjel, alvás alatt is folyamatosan figyel, hogy készenlétbe állítsa a testet, ha fenyegetést észlel. Ha a hálószobánk nem csendes, és folyamatos zaj hallatszik be, borítékolható, hogy alvászavarokkal fogunk küzdeni. Lehet, hogy úgy kelsz fel reggel, hogy jót aludtál, de a szervezeted valójában többször felkelt az éjszaka folyamán, amikor valamilyen zajt észlelt. Ennek következtében pedig a pulzusod, vérnyomásod is magasabb volt a kelleténél, vagyis annál, ami a nyugodt, pihentető alváshoz szükséges.

A zaj  bizonyítottan alvászavarokat okoz.

Márpedig, ha nem alszunk eleget, a test nem tud pihenni és regenerálódni az éjszaka alatt. Ha ez az állapot tartósan, hónapokig fennáll, valószínűleg fokozódni fog a szív- és érrendszeri betegségek kockázata. 

Az Egészségügyi Világszervezet 2011-ben úgy becsülte, hogy 1,6 millió egészséges életév vész el évente a környezeti zajhatások miatt, csak a nyugat-európai tagállamokban.

Ez már egy olyan hivatalos szám, ami mellett nem mehetünk el szótlanul.

A zaj napról napra nő a környezetünkben: a közlekedés fejlődik, az urbanizáció nő, a technológia folyamatosan újabb és újabb zajos készülékkel áll elő, és az otthonunkból sem tudunk kilépni már anélkül, hogy ne vegyen körbe bennünket a zaj. Sőt, igazat megvallva Te is sok zajt hozol létre egyetlen nap alatt. 

A zajlábnyomunk egyre nagyobb, és ideje tenni azért, hogy kisebb legyen.

Zajlábnyom, az új szénlábnyom - te tudod, mekkora a te zajlábnyomod?

Forrás: Unsplash

Hogy veheted észre, hogy rosszul viseled a zajt?

Ha megváltozik a viselkedésed zajos környezetben, az már intő jel. Ha ideges leszel a zajtól, ha a hangszigeteltség fontos tényezővé válik számodra egy új otthon keresésénél, ha kiköltözöl vidékre, vagy bezárod az ablakot, hogy kizárd a zajt, akkor egyértelmű, hogy már nem viseled jól a zaj jelenlétét.

Csökkentsd a zajlábnyomod!

Természetesen nem kell tétlenül várnunk, hogy valami történjen. Te magad is tehetsz azért, hogy a zajlábnyomod csökkenjen, és hogy a csend egyre több területet hódítson vissza magának a mai zajos világban. A helyzet nyilván nem könnyű, mert a legtöbb zajos dolog sok bevételt hoz a gazdaságnak. Elég csak a repterekre vagy a koncertekre gondolni. A zajvédelmi politika még kiforratlan, és nincsenek végleges, jól működő szabályozások. De az alábbi feladatok mindegyikével sokat tehetsz a zajlábnyomod csökkentéséért!

  1. Ha valami túl hangos, tedd szóvá!
  2. Ha a szó nem elég, ne félj cselekedni! Ha a figyelmeztetés ellenére például továbbra is túl hangosak a mozifilmek, vagy az étterem zenéje, add vissza a jegyed, és kérd vissza a pénzed! Ez az üzenet sokkal érzékenyebb pontjukon találja meg az intézmények vezetőit.
  3. Beszélj a zajártalomról és a zajártalomról, terjeszd az információkat! Beszélj erről a gyermekeddel is!
  4. Alakíts ki magadnak egy csendes otthont!
  5. Viselj zajszűrő füldugót, amikor zajos környezetben vagy!
  6. Ha zajos környezetben élsz, időnként mozdulj ki, keress fel csendes kirándulóhelyeket!
  7. Ne kelts sok zajt! Például ne kora reggel nyírd a füvet, amikor a szomszéd pihen, és használj csendesebb elektromos eszközöket! 
  8. Ha zajos eszközt vásárolsz, mindig legyen szempont, hogy a csendesebb jobb!
Zajlábnyom, az új szénlábnyom - te tudod, mekkora a te zajlábnyomod?

Forrás: Unsplash

“Vannak hangok, amik idegesítenek.” – ilyen hatással van rám az új hallókészülék

Lassan három éve nyűvöm már a hétköznapokban a legújabb hallókészülékem. Nagy váltás volt az életemben, hiszen a régit beállítások nélkül kaptam, hallásgondozás nélkül. Ehhez képest a mostanit profi ellátás és odafigyelés követte, és ugyan az első egy évben durván pozitív változásokat tapasztaltam meg, azt nem gondoltam, hogy a harmadik év is tartogat meglepetéseket. Azt hiszem, esetemben igaz a mondás: “A türelem rózsát terem.”

Azt azért fontosnak tartom elmondani, hogy nálam azért is olyan nagy a változás, mert régen csak az egyik oldalamra hordtam hallókészüléket, míg most már mindkettőre. Még gyerekkoromban annyira rosszul kalibrálták a hallókészülékeimet, hogy nyűgössé tett, hogy nagyon másképp hallom a világot az egyik és a másik fülemmel, így az egyiket (amelyikkel kevésbé hallottam) letettem. Az sem motivált a kétoldali hallókészülék viselésre, hogy folyamatosan gyulladásban volt a fülem, ami viszont egy hallókészülékkel elmúlt.

Érthető, hogy ezután drasztikusabb változást éltem meg, amikor az audiológusom rábeszélt, hogy hordjam mindkét fülemben az újat.

Emlékszem, hogy  nagyon furcsa volt a több mint egy évtizedig alvó fülemen hangot érzékelni. Borzasztóan hangosnak, fülsértőnek éreztem mindent, és fokozatosan emeltük a hangerőt, hogy hozzászokjak. Ekkor értettem meg, tényleg milyen lassú, összetett, és finoman alakuló folyamat tud lenni a hallás megtapasztalása.

Hogy meg kell tanulni együtt élni az új hangokat tartalmazó világgal. Megérteni azt.

És még három év múlva is van új a nap alatt, amikor már azt hinnéd, nem lep meg semmi. Nem csak azt volt furcsa megélni, hogy a régi hangok közül néhány megváltozott. Nem csak azt, hogy néhány hang, amiről azt hittem nem létezik, kiderült, hogy mégis. Nagyon furcsa volt megtapasztalni azt is, hogy az új hangok milyen hatással vannak a viselkedésemre.

A minap leültem, és azon gondolkodtam, hogy mi minden változás történt az életemben, a hétköznapokban, amit a hallókészülékem okozott. Van jónéhány.

Dúdolok és kornyikálok

Ez egy nagyon idegesítő dolog, és szörnyen szeretnék leszokni róla,

de azt a döbbenetes felfedezést kellett tennem, hogy a hangok függővé tesznek.

Ha egyedül vagyok, akkor annyi hangot adok ki, amennyi csak belefér. Dúdolok a kutyámnak, énekelek, vagy refréneket ismételgetek, de simán megpróbálkozom azzal, hogy nyelvcsattogással leutánozzak egy dallamot. Nyilván nem sikerül, és nyilván hamis, de elég, ha nekem tetszik.

Forrás: Unsplash

Észrevétlenül csúsztam bele ebbe a függőségbe, először csak pislogtam, hogy miért csinálom ezt, de ha végiggondolom, logikus: 30 évig nem hallottam ezeket, persze, hogy rákattantam. Majd ráunok. (Remélem.)

Új hangok

Megnőtt az új hangok száma a hétköznapokban. Ha szigorúan statisztikailag akarom ezt megközelíteni. De érzelmileg elég nehéz nem tudomást venni róla, mert sokszor tényleg sokkoló és csodálatos megélni, amikor a hangot, amiről tudtad ugyan, hogy létezik, de még sosem hallottad, megtapasztalod.

Ilyen volt például, amikor az Őrségben túrázva a nagy csendben, extrém hangerősítssel hallottam életemben először a kakukkolást. Vagy amikor kutyasétáltatás során hallottam, hogy több ezer tücsök húzza a nótát. Vagy amikor rá kellett jönnöm, hogy a kutyával nem csak az ő cukisága, puha bundája érkezett meg közénk, hanem a hangjai is. És nem az ugatásra gondolok, hanem arra, hogy hangja van annak, ha fújtat. Vagy annak, hogy lefetyeli a vizet. Vagy nyalogat.

A pukit nem hallom – mielőtt megkérdeznétek.

De ez talán jobb is. (haha)

Jobban támaszkodom a hallásomra

Ha nekem valaki azt mondja, hogy lesz idő, mikor kenyeret kenek, és közben nem tartom a szemem sarkát a kutyámon, akkor körberöhögöm. Ismeritek az érzést, tudod, amikor valamire nagyon kell figyelned, mert élet-halál kérdése – például üzenetet vársz, egy jelzést, vagy a gyerekedre/kutyádra figyelsz, hogy életben maradjon, vagy éppen a környezeted maradjon ép -, de közben nagyon szeretnél végre mondjuk enni, vagy bármi mást. Ugye a hallásodra nem annyira tudsz hagyatkozni, csak a szemedre, így vagy úgy kened meg a kenyered, hogy nem nézel oda, vagy másodpercenként lesel ide-oda.

Na, ez most pár fokkal nekem könnyebben megy.

Már ismerem annyira a kutyám hangjait, hogy tudom, mikor van baj, és anélkül meg tudom kenni a kenyeret, hogy az asztalon ne kenjem szét a tömlős sajt felét.

Forrás: Unsplash

Vannak hangok, amik idegesítenek

De annyira, hogy ha nem szűnik meg a zaj azonnal, felcsattanok. Ilyen a tuctuc zenék némelyike. Vagy amikor a zacskót végtelen ideig zörgetik. Vannak zajok, amik simán csak elfárasztanak: túl sok zene, túl sok zaj a felújítás során, vagy a közlekedés hangja. Ilyenkor egyszerűen csak kikapcsolom magam, míg nem töltődöm fel kicsit, vagy extrém halkra állítom a hallókészülékem. Néhanapján pedig csendnapot tartok, amikor be se rakom őket a fülembe.

Elérhetőbb lett az angol nyelv

Végre nem kell átugornom a nyelvtanulós appokban azokat a részeket, amikor angolul olvasnak fel valamit, ami alapján a feladatot el kell végeznem. Például, amikor egy angol mondatot kell összekattintanom a szétdarabolt mondatrészek sorba helyezésével, amihez az egész mondat felolvasása ad segítséget. Úgy, hogy el tudom olvasni a szavakat, könnyebb kilogikáznom, mit is hallok tulajdonképpen. Nem azt mondom, hogy simán megy, de a régi hallásképességeimhez viszonyítva ez egy nagy lépés. Jobb annál, mint hogy az esélytelenek nyugalmával átugrom ezt a feladatot. Én a Duolingo-t használom nyelvtanulásra. Tökéletes gyorstalpaló, ha napi 15-20 perced van tanulni angolul.

Nem tűnik ez olyan sok dolognak egy-másfél év alatt, ugye? Ráadásul ezek lassan beérő folyamatok, amik hirtelen, váratlan helyzetekben tudatosulnak, hogy jé, most már ezt is tudom, értem, hallom. Erre is képes vagyok. És nem, ettől nem leszek halló. Nem leszek sokkal-sokkal jobb képességű. De ezek a nünansznyi dolgok igenis sokat hozzátesznek a mindennapokhoz. Különlegesebbé teszik azokat.

Mert minden egyes ilyen kitekintés a hangélményekkel olyan, mintha nagyobbá tágulna az univerzum. Mondjuk még egy univerzumnyit.

Forrás: Unsplash

Mi mindent tanultam a halló – hallássérült barátságaimból?

Így utólag visszatekintve azt hiszem, elmondhatom, hogy izgalmas, tartalmas és jó barátságaim vannak. Többet tanulok belőlük magamról, mint bármi másból, és szeretek visszaemlékezni azokra is, amelyek megszakadtak. Mert megtapasztaltam bennük a teljes elfogadást, bennük találtam rá igazán önmagamra, de azt is tükörként mutatták, ha valamit rosszul csináltam.

Érintettem már ebben és ebben a cikkben, hogy az integrációban felnövő hallássérültek identitás alakulására és önismeretére jellemző, hogy általános iskolában még nincsenek tisztában annyira a hallássérülésükkel, sokan élik meg a kiközösítést ebben az időszakban, és nehezen megy a beilleszkedés.

A középiskola semlegesebb terep, ahol már választ találnak a saját kérdéseikre, és elkezdik kialakítani a saját érdeklődési körüknek megfelelő közeget, és megtalálni azokat a barátokat iskolán belül és kívül, akikkel önmaguk tudnak lenni. Ez az egyetemen válik igazán felszabadítóvá, amikor nem tartoznak már szoros értelemben véve egy olyan zárt klikkhez, csoporthoz, mint az osztályé.

Ködös emlékek

Oviból nem emlékszem majdnem semmire. Csak arra, hogy már akkor is a könyvekkel foglalkoztam, mert a könyvektől többet kaptam, mint a környezetemtől az oviban. Az általános iskolában kiigazodni a tanáraimon és az osztálytársaimon is kész horror volt.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Csak mentem mások után. Teljesítettem a tanárok kéréseit, az osztálytársaim közé pedig próbáltam becsatlakozni, amikor tudtam. Csak sokszor nem sikerült, vagy rosszul.

Ha nem érted és hallod jól a környezetedet, akkor sokmindent félreértelmezel és rosszul döntesz vagy cselekszel. A felnőttek ezt megértik, a gyerekek viszont még nem.

A kiközösítést ugyan nem úsztam meg, de azért mindig volt egy- egy osztálytárs, akivel gyakran töltöttem együtt az időt, és szoros barátság alakult ki közöttünk.

A tapasztalás: engem kedvelnek

Általában azokkal barátkoztam, akik nyitottak felém, és éreztem, hogy elfogadnak. Többnyire azok a gyerekek voltak ezek, akik szintén nem voltak az osztály nagymenői valamilyen okból. Visszahúzódóak voltak, nem voltak hangadó karakterek, vagy volt valamilyen jellemzőjük, ami miatt a társadalom hátrányosan tekintett rájuk.

Szerettem velük lenni. Úgy éreztem, tartozom valahová, és megtapasztaltam, milyen az, amikor elfogadnak, odafigyelnek rám, és tudtam önazonosan viselkedni. Láttam azt is, hogy ők mitől váltak olyan kívülállóvá, mint én. Megértettem, hogy nem csak attól lehet valaki kirekesztett, hogy hallássérült, számtalan más dolog miatt is kirekesztik az embert. Viszont nem értettem, miért váltak attól kívülállóvá, amiért kiközösítették őket. Én ezeket az okokat sosem tekintettem “kevesebb dolognak”, vagy “nem menőnek”. Én menőnek láttam őket.

Ez a megtapasztalás megalapozta az alapvető értékrendemet. Megerősítette a szociális érzékenységemet.

Voltak barátaim az iskolán kívül is. Suli után hozzájuk rohantam. Velük tudtam igazán lázadni, és velük éltem meg a kamaszkoromat. Ők szintén valami miatt kilógtak sorból. Általában úgy beszélt róluk a környezet, mint “túl pasizós”, “túl eleven”, vagy “túl nagy szájú”. Anyám haja néha égnek állt attól, hogy kikkel lógok. Én viszont rengeteget köszönhetek nekik.

Mivel visszahúzódó, félénk és bizalmatlan voltam, rám jó hatással volt, hogy olyan közegbe vittek, ahol sokféle emberrel találkoztam, sokféle élettörténettel, és mentalitással. Akkoriban ritkán mertem megszólalni, a kommunikációm nagyon döcögött, szájról olvasni sem tudtam még elég jól, így az új közeg rákényszerített, hogy ezen változtassak.

Muszáj volt megszólalnom, mert mindenki kérdezett. Sokkal kínosabb volt hallgatni, mint furcsán reagálni. Sokat fejlődött a szájról olvasási technikám, és a szociális készségeim is.

Elkezdtem kinyílni és élni.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Nekem bőven elég volt, hogy volt egy-kettő barátom, akikkel mindent együtt csináltam. Amellett, hogy hűségesen kitartottunk egymás mellett jóban-rosszban, és éltük a fiatalkori éveinket, lázadtunk és sokat nevettünk, biztonságot is adott a velük való kapcsolatom.

Mert amellett, hogy a barátság alfáját és omegáját és megéltük,

ők voltak a fülem helyett is a fülem.

Elismételték, ha valamit nem értettem, segítettek az új helyzetekbe beilleszkedni, és teljessé tenni a világot számomra.

Ennek kétségkívül megvolt a maga előnye egy ideig. Előny volt, hogy átsegítettek az új helyzetekben a kezdeti nehézségeken, ugyanakkor fel kellett ismernem, hogy nem támaszkodhatok örökké egyvalakire.

Mert igaz, hogy az iskolai barátságok még arról szólnak, hogy a nap huszonnégy órájában együtt vagytok, ám egy idő után ez megváltozik. Az utak különválnak. Más osztályba, iskolába kerülsz. Aztán egyetemre, messzi országba.

És végeredményben meg kell tanulnod nem másra, hanem önmagadra támaszkodni.

Nekem ez nagyon fájt. Az elszakadás. A felismerés, hogy nem lesz, aki segít megértetni a környezetemmel, hogy miért vagyok fura. Hogyan működöm. Hogyan tudnak segíteni. Ekkoriban kezdtem el gondolkodni azon is, hogy hol van a határ egy barátságban egymás segítésében.

Sokszor előfordult, hogy megkértem egy barátnőmet, hogy ne intézze el helyettem a dolgaimat, mert magam is képes vagyok rá. Ne válaszoljon helyettem, ha valamit nem hallok, mert a kérdés nekem lett feltéve.

Ezeket a határvonalakat erősen, vastagon, világosan le kellett fektetnünk, hogy a barátság tényleg barátság legyen, és ne egy támogató-támogatott viszony felé tolódjon a dolog.

A főiskolák, egyetemek alatt sokat voltam egyedül. Élveztem. Sokszor jártam egyedül eseményekre, vagy szerveztem programot magamnak, társ nélkül. Úgy alakítottam ki az életterem és a kapcsolataim, ahogyan nekem jól eset. Sok új embert ismertem meg, és szerettem azt az újfajta önállóságot, amit ez hozott. Hogy saját magamat képviselem mindenhol.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Nem volt mindig könnyű. Akkoriban tanultam meg nyíltan kimondani és elmagyarázni a működésem másoknak. Képviselni magam. Kommunikálni, hogy ki vagyok és hogyan tudnak segíteni. Felvállalni, hogy hallássérült vagyok.

Szerintem azokban években éreztem azt, hogy ha még egyszer el kell magyaráznom, hogy nem hallok, megőrülök. Rettenetesen untam és fárasztó volt, hogy ezt folyton magyaráznom kell. Ugyanakkor azok voltak az első legfelszabadultabb éveim az általános és középsuli után.

Azt mondják, a kapcsolataink tükröt tartanak elénk és a másik elé is. Ez igaz. Ebbe a tükörbe érdemes mindig belenézni, és átgondolni, tetszik-e, amit látunk.

És ha nem, akkor ideje változtatni.