Hogyan éli meg egy hallássérült gyermek a Mikulást és a Karácsonyt?

Szülőként lehet, hogy elgondolkodsz azon, hogy a Mikulás és a Karácsony hogyan zajlik le a gyermeked fejében, vajon másabb-e, mire figyelhetnél oda jobban. Én nem szeretnék konkrét tippeket adni arra, hogyan teheted teljesebbé az Ünnepeket a gyermekednek úgy is, hogy néhány hangtól elesik, inkább csak elmesélem, hogy én hogyan éltem meg gyerekként, aztán ki-ki megtalálhatja benne a maga kérdéseire a választ. 

Amikor gyerek voltam, imádtam a Mikulást és a Karácsonyt. Mivel hallássérültként sokkal többet hagyatkoztam a képzeletemre, számomra ilyenkor megelevenedett az Északi-sark a Mikulásgyárral, a manókkal, szarvasokkal, és persze, evidens volt, hogy átfér a nagy pocakjával a kéményen. Én az Ünnepek alatt teljesen más dimenzióba kerültem.

Nálunk mindig úgy zajlott a dolog, hogy kitettük az ablakba a cipőinket, majd elvonultunk játszani vagy tévézni. Néha random berontottunk az elsötített szobába bátyámmal, hogy hátha rajtakapjuk a piros kabátos öreget, miközben varázslatos módon átnyúl az ablaküvegen, vagy besettenkedik valahonnan máshonnan. Aztán, ha a cipőink már megteltek néhányszor, az este közeledtével beköszöntött hozzánk a Mikulás maga, nagy zsákkal, sok csomaggal.

Hogyan éli meg a Mikulást és a Karácsonyt egy hallássérült gyermek?

Forrás: Pixabay

Nálunk apu öltözött be mindig Mikulásnak. Az akkoriban nagyon menő Mikulás-álarcot vette fel, hosszú vattaszakállal, és magas püspöksüveggel. Amikor bejött, mindig elmondta, hogy tudja ám, hogy milyen jó gyerekek voltunk, és ad csomagot, ha cserébe mondunk valamilyen verset.

Nekem mindig anyu tolmácsolt akkor, mert az álarctól sose értettem, mit mond az ApuMikulás, de mindig lúdbőröztem a hangjától. Apu nagyon jól tudott játszani a hangjával, amitől mindig éreztem, hogy valami izgalmas történik.

Kellett is, hogy anyu közvetítse, mi történik, mit mond a Mikulás, még ha az nem is szóról szóra történt. Elmondtam a versemet, majd a bátyám is. Aztán a Mikulás fogta a puttonyát, és elment. A betlehemezés és a mendikálás nekem szintén másképp maradt meg az emlékeimben. A sokat forgolódó betlehemeseket nehezen értettem, de könnyű volt megértenem egy idő után, hogy mi történik, miután elolvastam a történetet egy könyvben.

Hogyan éli meg a Mikulást és a Karácsonyt egy hallássérült gyermek?

Forrás: Pexels

A mendikálás varázsát abból a szempontból nem élhettem át, hogy nem tudtam, milyen az ajtón át beszűrődő Mennyből az angyal ének, csak az ajtó üvegén táncoló árnyékokból láttam, hogy megint jött egy csapat. Viszont én is jártam énekelni (vagy inkább szavalni, figyelni), és izgalmas volt megélni a dolgokat az ajtó túlsó oldaláról. Ami bentről nem volt teljesen érthető, az ajtó túloldaláról világossá vált. Valahogy úgy, hogy: Jé, szóval ez történik olyankor a bejárati ajtó másik oldalán, amit én most csinálok!

Szüleimnek ezt a mentalitását nagyon szerettem: menj és próbáld ki másképp. Nem volt baj, ha ezek olyan dolgok voltak, amit a lányok nem szoktak csinálni. A tapasztalat az tapasztalat volt. Segített megérteni a dolgokat.

Karácsony is hasonlóan varázslatos volt: mielőtt elmentem aludni, tettem egy tábla csokit a fa helyére, hogy ne éhezzenek az angyalkák, a szüleim pedig éjjel díszítették fel a fát ünneplőbe. Mindig azt képzeltem, hogy repkednek a fa körül, és úgy teszik fel a díszeket, reggel pedig ott állt a fa, a csokoládéból mindig hiányzott egy harapásnyi.

Hogyan éli meg a Mikulást és a Karácsonyt egy hallássérült gyermek?

Forrás: Pexels

Mivel a magas hangokat egyáltalán nem érzékeltem, így ugyan nem hallottam, de tudtam, hogy a fa égősora énekel is, ha be van kapcsolva, mert anyuék elmondták. Nem hallottam ugyan, hogy milyen, de elképzeltem, milyen lehet. Nem hallottam, milyen a csengő, de imádtam, ahogyan mozgott a csengő nyelve. Kimaradtak ugyan hangok, és éreztem, hogy az énekem nem olyan ének, mint a másé, de cserébe szerettem a karácsonyi dalok zümmögését, meg azt a rengeteg fényt és csodát, ami körülvett.

Vizuálisan nekem a karácsony kánaán volt: annyi inger ért, hogy elfáradtam tőle, de nem tudtam tőle elszakadni.

És ha úgy vesszük, nem maradtam le hallássérült gyerekként sem semmiről. A szüleim mindig elmesélték, hogy mi hallatszik éppen, mi történik, vagy hogy az a hang, amit nem hallok, az hogyan hangozhat. Így, még ha nem is hallottam őket, tudtam, hogy léteznek. És amikor eljött az ideje annak, hogy egy másik hallókészülékkel halljam őket, egyszerűen csak tudtam, mit is hallok, mert volt emlékem, amihez hozzáköthetem.

Hogyan éli meg a Mikulást és a Karácsonyt egy hallássérült gyermek?

Forrás: Pexels

Egyedül a sok emberrel nem tudtam mit kezdeni családi összejövetelekkor, mert nem értettem még őket. Ezt megélni kicsit olyan volt, mintha vágóképek váltanák egymást hang nélkül. Viszont ennek köszönhetően például hamar elkezdtem az írásaimban jelenetekkel dolgozni, képekben gondokodni. Amikor pedig a szájról olvasó képességem is fejlődött, és megtanultam, hogyan tudok bekapcsolódni a beszélgetésekbe, a családi találkozók is sokkal követhetőbbé váltak.

A karácsonyi napok és a Mikulás napok a legszebb gyerekkori emlékeim. Pont a “homályosságuk” tette őket igazán misztikussá és varázslatossá. Az, hogy az ünepi varázshoz hozzá jött a hangok titokzatossága, csak még varázslatosabbá vált. A beszélgetések a hangokról, a titokzatos ünnepi mozzanatokról izgatták a fantáziámat.

És talán csak ennyi a receptje annak, hogy az Ünnepek sokáig varázslatosak maradjanak.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Igyekszem néha különlegesebb vendégposztokat is hozni, amikor például olyan párokat szólaltathatok meg, akik tudnának valamilyen tanulságos történetet mesélni a hallássérültség kapcsán. Nem kell itt rögtön szerelemre gondolni, mert páros sokmindenki lehet: testvérek, a gyerek-szülő, két barát, de most éppen egy tanárt és diákot hoztam.

A történetük rendkívül életszerű és kedves. Mert mi történik akkor, ha egy tanár az egyetemen hallássérült diákot kap? Mi az első reakciója? És a diák ilyenkor mit csinál? Elmondja vagy nem, hogy hallássérült? Mit tanultak egymástól az együtt töltött egyetemi évek és a közös munka során? Erről meséltek nekem külön-külön.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Péter, egyetemi tanár

Amikor Bea a csoportjával először jött az órámra, meg sem fordult a fejemben, hogy hallássérült lehet. Egyrészt, addig soha nem volt hallássérült diákom, másrészt nem nagyon láttam ennek a jelét. Bea haja hosszú, így esélyem sem volt észrevenni, hogy van a fülében hallókészülék, bár azóta sem nagyon tűnik fel, annyira észrevehetetlenül el tud bújni egy fülben. Viszont rögtön az első órán kellemetlen helyzetbe kerültünk mindketten.

Gyakorlati órát tartottam, ahol mindenki a munkája felé fordulva dolgozott. Én éppen Bea háta mögött álltam, és hozzá beszéltem, hogy mit csináljon, ő azonban nem válaszolt, hanem homlokegyenest teljesen mást csinált, mint amit mondtam.

Én ezt úgy értelmeztem, hogy szándékosan figyelmen kívül hagy, és leszidtam őt. Az egyik csoporttársa világosított fel, hogy nem hallja, amit mondok. Nagyon kínos volt.

Az óra után azonban elnézést kértem tőle, de egyúttal felhívtam a figyelmét arra is, hogy a többi órán mindig jelezze a tanárainak, hogy hallássérült, hogy elkerülje az ehhez hasonló kellemetlen helyzeteket.

Több óráját is én vittem Beának, és ezidő alatt sokat tanultam magamról és róla is. Alapvetően egy empatikus embernek tartom magam, de rá kellett jönnöm, hogy önmagában ez nem elég. Az hogy összecsiszolódjak egy hallássérült hallgatómmal előadóként, az egy folyamat volt. Bea elkezdte jelezni, hogy nem érti, mit mondok az órámon, ha mászkálok előadás közben, és voltak dolgok, amik eleinte zavaróak voltak. Bea nem mindig viselkedett úgy, mint egy halló diák: folyamatosan engem nézett, mert szájról olvasott, és ez eleinte furcsa volt. Néha pedig teljesen figyelmen kívül hagyott az egész órán és mást csinált. Utóbb persze megértettem miért, amikor beszélgettünk erről: szájról olvasni és figyelni nagyon fárasztó neki.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Nem voltam tisztában eleinte azzal sem, milyen jogok illetik meg őt, ennek is utána kellett néznem. És bár, hiába tudtam elméletben, hogy mindig rá kell néznem, hogy értsen, és ne nagyon mozogjak az órán, gyakorlatban beletelt egy kis időbe, míg ezt megszoktam.

Később, amikor néhány munka során együtt dolgoztunk, többet tudtam vele erről többet beszélni. Sok megbeszélést tartottunk kis csoportban, ahol jobban ráláttam, mikor érti, mit beszélünk és mikor nem. Minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban tudtam alkalmazkodni hozzá úgy, hogy zökkenőmentes legyen a kommunikáció: ha ivott, evett vagy félrenézett, nem beszéltem, megvártam, míg rám néz, láttam, mikor kell ismételni, és elnapoltam a megbeszélést, ha láttam, hogy fáradt.

Voltak vicces helyzeteink is, például, amikor utána kiabáltam, és nem hallotta meg, és ebből jöttem rá arra, hogy néhány dolog nem fog ugyanúgy működni, mint azokkal, akik hallanak.

Nekem nagyon tanulságos volt ez, és örülök, hogy Bea a diákom, majd a munkatársam lett. Azóta teljesen másképp tekintek a hallássérültekre, jobban megértem őket, és később, mikor lett az évek alatt új hallássérült diákom, sokkal hamarabb felismertem magamtól, milyen helyzettel állok szemben. Én azért még mindig azt gondolom, hogy fontos ezekről beszélni, mert csak úgy tudunk egymásnak segíteni, ha elmagyarázzuk, mi és miért nem megy, miért van úgy, ahogy. Hallóként nem mindig egyszerű egy hallássérült nehézségeit kikövetkeztetni.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Bea, a tanuló, munkatárs

Nagyon jól emlékszem arra a bizonyos első órára, amit Péter tartott. Akkor voltam elsős az egyetemen, és még nem volt kiforrott stratégiám arra, hogyan kezeljem a hallássérülésem nagy közösségben. Hogy őszinte legyek, úgy voltam vele, hogy sehogy. Előtte sem általánosban, sem gimnáziumban nem kellett róla nagyon beszélnem. A tanáraim fixen ugyanazok voltak éveken át, elég volt négy vagy ötévente szólni, és azt is a szüleim intézték.

Az osztálytársaimnak sem mondtam semmit, nem nagyon volt ez téma, csak a közelebbi barátaim kérdeztek rá erre vagy arra. Így aztán, mikor egyetemre kerültem, egyáltalán nem gondoltam, hogy ebből probléma lehet. Gimiben is jól elvoltam, kompenzáltam, ha kellett, azt gondoltam, az egyetemen ez is működni fog. Pedig az egyetemen sűrűn változnak az előadók, és többféle óratípus van, ahol az interaktivitás fontos: gyakorlat, csoportbeszélgetések, csoportmunka. És Péter óráján rögtön szembesültem is azzal, hogy ezzel még problémám lesz.

Amikor Péter először mondta, hogy jobban tenném, hogyha elmondanám az óráim elején a tanáraimnak, hogy mi a helyzet velem, először kicsit megbántódtam.

Azt éreztem, hogy ez az én privát, intim titkom, amit nem szeretnék másoknak gyakran elmondani. Egyébként is akkoriban azt éreztem, anélkül is helyt kell tudnom állni, hogy ezt rólam valaki tudná.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Ugyanakkor láttam, hogy Péternek nagyon kínos volt ez az a helyzet, amikor leszidott, és nem bántásból kéri tőlem ezt. Nem akartam, és nem is tudtam volna azzal a tudattal együtt élni, hogy a saját kényelmem miatt más ember kényelmetlenül érzi magát. Kellett egy este, míg ezen átvergődtem, de megfogadtam a tanácsát. Utóbb már tudom: igaza volt.

Érezhetően javult a helyzetem és a hétköznapjaim is könnyebbé váltak azok után, hogy elkezdtem a környezetemnek elmagyarázni, hogy nem hallok, illetve, hogyan is hallok valójában.

Nem mondom, hogy könnyű volt. Az első pár helyzet olyan volt, mintha a fogamat húznák. Vártam valamilyen rossz reakciót, azt akartam, nyíljon meg alattam a föld. De pozitívan csalódtam. Az emberek egyszerűen csak tudomásul vették.

Persze, voltak kellemetlenebb reakciók is, amikor nem tudtak velem mit kezdeni, és azt hitték, viccelek, de összességében a pozitív reakciók többségben voltak. Ha visszagondolok, ez segített nekem abban, hogy elkezdjem felvállalni magam.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Péterrel  – és a hozzá hasonló jó barátokkal – való együttműködések során kaptam egy mintát arra vonatkozóan, hogy milyen egy jó tanár, egy jó barát, egy jó munkatárs.

Kaptam egy mintát ahhoz, hogy mit várhatok el a velem együtt lévő emberektől, és hogy ezt én megérdemlem.

Megtanultam türelmesnek lenni, nem azonnal a lehető legrosszabbra gondolni, és lekommunikálni azt, hogy mit miért csinálok, hogy azt a többiek megértsék. Én azóta mindig arra gondolok, hogy bárcsak mindenkinek lenne hamar, az élete elején egy ilyen tanára, barátja, munkatársa, akitől ezeket az alapokat megkapja.

Hogyan segítsünk jól hallássérült gyermekünknek?

Amikor gyerek érkezik a családba, az egyik legnehezebb dolog a nevelésben a határok megtalálása. Mi a túl sok elvárás? Mikor várunk el túl keveset? Ha pedig hallássérült gyermekkel bővül a család, még nehezebb lehet megtalálni a határokat abban, hogy mit várjunk el tőle, vagy hogyan segítsünk neki megfelelően.

Közelítsünk meg ezt egy egészen egyszerű példával. Amikor gyermekünket először tanítjuk biciklizni, még ha hall is, aggódva tesszük. Kicentizzük, mikor engedjük el, aggódunk, hogy elesik, megsebesíti a térdét. Rágódunk azon, mikor engedjük el először egyedül bringázni az utcára. Nincs egységes recept arra, hogyan tanítsuk meg biciklizni a gyermekünket: minden gyermek mozgáskoordinációja más ütemben fejlődik, kinek jobb, kinek rosszabb.

A nevelésben kaphatunk tanácsokat, de azt hiszem, abban mindenki egyetért, hogy minden gyermek és szülő kitapossa a maga útját az élet dzsungelében. Ezek az utak pedig sosem egyeznek pontosan más szülők és gyermekek közös útjával.

Hogyan segítsünk jól hallássérült gyermekünknek?

Forrás: Pexels

Amikor hallássérült gyermekről van szó – csak a biciklizés megtanítását nézzük – a nevelés sokkal komplikáltabbá válik valahol, miközben minden más ugyanaz.

Ugyanaz, mert végső soron, minden gyereket csak szeretni kell.

Ugyanakkor más is, mivel nem vagyunk hallássérült szülők, így még nehezebben lőjük be a határokat. Hiszen a szokásos aggodalmak mellé bejön még egy sor más kérdés is:

  • Nem fogja hallani, ha jön mögötte az autó.
  • Hogyan fog átmenni a kereszteződésen?
  • Mi van, ha nem hallja a szirénát?
  • Hogyan kér gyorsan segítséget, ha nem tud telefonálni?

Nehéz laza szülőként kezelni ezeket a helyzeteket, ha közben rémképeket látunk magunk előtt, és nincs saját emlékünk arról, hogyan tanultunk mi hallássérültként biciklizni – hiszen a legtöbb hallássérült halló szülők gyermekeként nő fel.

Mire gondolhat ilyenkor egy szülő?

A: Nem engedem biciklire ülni, mert túl veszélyes.

B: Üljön fel rá, majd magától megtanulja, kitapasztalja, mint minden más gyerek.

Hogyan segítsünk jól hallássérült gyermekünknek?

Forrás: Pexels

Amikor egy szülő felteszi azt a kérdést, hogy mennyit segítsen a gyermekének, mennyire óvja és mennyire noszogassa, azt szokták mondani, hogy meg kell találni az arany középutat. Nos, azt hiszem, erre szokták azt gondolni magukban a szülők ironikusan, hogy kösz. Én inkább néhány információt szeretnék megosztani, amiről jó, ha egy szülő tud.

Soha ne féltsük túl!

Vannak szülők, akik túlféltik a gyerekeiket, csak azért, mert hallássérült. Egyáltalán nem ismeretlen jelenség a fogyatékossággal élők körében, hogy a szülő vagy a környezet elkezdi tehermentesíteni a valamilyen fogyatékossággal élőt: megcsinál helyette dolgokat és nem vár el tőlük sokat vagy bizonyos dolgokat, mert az nekik nehéz. Ennek viszont van több negatív következménye:

  • kevésbé lesznek önállóak,
  • hozzászoknak, hogy mások megcsinálnak helyettük mindent,
  • elesnek sok lehetőségtől, fejlődéstől,
  • az önképükben is rögzül, hogy ez a természetes, nincs ennél “tovább”.

Sokkal hasznosabb, ha hagyjuk, hogy mindenben részt vegyenek, és önállóan megoldják az eléjük gördülő akadályokat. Amikor tinédzser voltam, anyu elvárta, hogy takarítsak, pedig felmosni tényleg utáltam úgy, hogy a bal kezem mozgássérült volt. De valahogyan meg kellett oldanom a rongy kicsavarását, és nekem természetes is volt, hogy kiveszem a részem a ház körüli teendőkből.

Hogyan segítsünk jól hallássérült gyermekünknek?

Forrás: Pexels

Anyut mindig az a gondolat vezérelte, hogy felkészítsen arra, hogy egymagam is meg tudjam csinálni azokat a dolgokat, amit amúgy mindenki megtesz. Nem baj, ha másképpen, de a lehető legönállóbban.

Ugyanez vonatkozott a hallásomból fakadó nehézségekre is: intézzem magam az ügyeimet, hivatalos dolgokat, álljak helyt a hétköznapi kommunikációs helyzetekben.

Ne fogjuk vissza őket mindentől!

Általában eljön egy pont az életben, amikor a gyerekünk elkezdi kitolni a határait: új dolgokat akar kipróbálni, utazni szeretne szülők nélkül. A kezdetekkor általában az emberben nincs olyan érzés, hogy valami ne menne neki, és gyakran a félelem is hiányzik. Ez a kamaszkor és a fiatalkor csodája, amikor a lehető legtöbb tapasztalatot szerezzük, mert szinte nem félünk semmitől sem. A szülők viszont annál inkább:

  • Mi van, ha nem fog menni neki?
  • Mi van, ha csalódik?

Érthető, hogy szülőként aggódunk amiatt, hogy a gyermekünk szembesül majd a hallásából fakadó nehézségekkel és korlátokkal, de ez az élet velejárója. Ráadásul csak a hasznára válik, ha megtanulja, hol vannak a korlátai, mi számára a komfortos, mi jó élmény, mi nem. Bármennyire furcsának tűnhet, hogy színházba akar menni, menjen: egy más dimenzióját fogja megélni a színháznak, még ha nem is ért mindent. Külföldre akar menni, miközben az idegen nyelv nehezített pálya hallássérültként? Nem baj, egy Erasmus keretében külföldön töltött fél év még a hallóknak sem mindig egyszerű, de megoldják. Hagyjuk tapasztalni!

Ne óvjuk feleslegesen a csalódásoktól, mert közben rengeteg új dolgot is tanul magáról, a világról. Hagyjuk eldönteni őt, hogy egy feladattal képes-e megbirkózni vagy nem.

Hogyan segítsünk jól hallássérült gyermekünknek?

Forrás: Pexels

Vannak megküzdési stratégiáik

Már csak azért is érdemes hagyni őket szárnyalni, és újabb élményeket szerezni, mert így tudják kialakítani a megküzdési stratégiáikat a különféle helyzetekre. Még ha a kommunikáció nehézkes is néha számomra bizonyos szituációkban, ha már voltam egy adott helyzetben, a következő alkalommal már van kész kommunikációs tervem. Először felsültem a pénztárban, mert nem értettem, miket kérdeznek, ám amikor rájöttem, hogy mindig a törzsvásárlói kártyám után érdeklődnek, a következő alkalomal már mutattam a kártyámat előre.

Hallássérültként rendkívül rugalmasak vagyunk, és a problémamegoldó képességeink az átlagnál sokkal fejlettebbek. Igen, ennek az ára néhány kínos helyzet, vörös arc, kellemetlen élmény, szégyen, néha könnyek. De minden egyes alkalommal magabiztosabbá válunk.

Ha így nézzük, a nehézségeink hosszú távon az előnyeinkre válnak.

Mindig várjunk el egy kicsivel többet!

Ha már mindenképpen arról van szó, hogy mennyire terheljünk le egy hallássérült gyermeket, akkor azt hiszem a legjobb módszer talán az, ha mindig kicsivel többet várunk el tőle, mint amire tudjuk, hogy már képes. Így elkerülhetjük, hogy ellustuljon, és mindig fejlődik egy kicsit a maga tempójában, lépésről lépésre.

Hogyan segítsünk jól hallássérült gyermekünknek?

Forrás: Pexels

Meglepően szívósak tudunk lenni, és képesek vagyunk hegyeket is megmozgatni.  Ehhez mindössze csak arra van szükségünk, hogy ne feszítsük túl a húrt. Ne várjanak el tőlünk mindent, tudjunk megpihenni, és legfőképpen találjunk megértésre akkor, amikor valami nem megy.

Mert néha nem azért nem megy, mert lusták vagyunk, hanem azért, mert a hallásunkra nem tudunk eléggé támaszkodni.

Újabb 9 félrehallás, ami nélkül a világ szomorúbb lenne

Mostanában, talán, mert az ősz nem hajlandó tudomásul venni, hogy hidegebbre kellene váltania, és makacsul ragaszkodik a nyárhoz, én sem működöm teljesen maxon. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy szétszórt vagyok, és a szokásosnál is többször hallok félre dolgokat, illetve nem hallok meg hangokat, amiket egyébként meg szoktam. Olyannyira, hogy úgy gondoltam, ideje ismét összegyűjteni néhány oldalremegtető félrehallást és nem meghallást.

Egy csokornyi félrehallás van ebben a cikkben is, most azonban belevettem néhány olyan helyzetet is, amikor abból adódik egy kis kalamajka, hogy nem hallunk meg valamit. Azért ilyen szituációból is van jó néhány tapasztalatunk, mondhatni a kezdetektől végigkíséri az életünket a dolgok meg nem hallása.

Újabb 9 félrehallás, ami nélkül a világ szomorúbb lenne

Forrás: Pexels

Talán az első ilyen emlékem az, amikor értetlenül ülök a padban matekon, mikor kaptam egy rossz pontot, mert nem készült el a házim. Meg mertem volna rá esküdni, és feltenni az összes könyvemet arra, hogy nem volt semmiféle házi matekból tegnapról. Ekkor kezdtem kapizsgálni, hogy én bizony néha nem hallok meg dolgokat. Ami amúgy nem feltétlenül rossz.

Mert könnyebb az élet, ha nem hallod az emberek minden egyes megnyilvánulását: alacsonyabb marad a vérnyomásom, kevesebbet fáj a fejem, és nehezebben borul fel a lelki békém.

Azt ismét csak nehéz volt megtanulnom, kinek és mikor mondhatom teljes nyugalommal, hogy én valamit nem hallottam. Mert van, aki nem hiszi el. Nem hiszi el, mert csak meg akarom úszni a rossz pontot, mert csak kamuzok, mert egyszerűbb, meg amúgy is csak szelektív a hallásom, és azt hallok meg, amit akarok.

Volt több olyan helyzet is, amikor én voltam a szenvedő alanya annak, hogy valami nem jutott el hozzám:

  • lemaradtam valamiről (sok mindenről),
  • hülyének néztek, mert ismételtem valamit, amit azt hittem, senki nem mondott még,
  • megijedek, mert nem hallom, hogy történik körülöttem valami,
  • nem csináltam meg valamit, mert nem tudtam, hogy meg kell.

Ez így elég kevésnek tűnik, de ha levetítjük, hogy mennyi ilyen helyzet adódik munkahelyen, iskolában, szülőként és úgy egyáltalán a hétköznapokban, akkor azért az nem kevés.

Újabb 9 félrehallás, ami nélkül a világ szomorúbb lenne

Forrás: Pexels

Aztán ott voltak azok a helyzetek, amikor mások szenvedtek miattam:

  • kizártam a családot a házból,
  • valaki beszorult valahová, ahonnan jóval később jutott ki, mert nem hallottam meg, hogy segítséget kér,
  • elmondtam valamit, mert nem tudtam, hogy nem szabad,
  • nem tudnak szólni utánam, ami sok kellemetlenséget okoz.

Mindezek ellenére a dolgok meg nem hallása elég király dolog. Nem mondanék le róla. Sok vicces helyzet alakul ki csak azért, mert nem hallok meg valamit, és ezek általában mindig előkerülnek a családi beszélgetések idején, és jókat nevetünk rajtuk. Nem hiszed el? Akkor olvass el néhány sztorit!

#1

Amikor azt mondják, hogy kapsz csokit ( mert amúgy brutálisan édesség hiányod van ), örülsz mint egy ötéves kislány. Majd kapsz szotyit, és csak úgy néznek, hogy most mi van ? Az elöbb még örült, hogy “csokit” kap.  Avagy nem mindegy, hogy csoki, vagy szotyi….

#2

Párbeszéd az egyik ismerősömmel.

– A Balatontól fertőzést lehet kapni.
– Milyen szerződést?

#3

Kicsit beteg voltam, így pihisebb napot tartottam. Egyszer csak gondoltam egyet, hogy lezuhanyzom, amilyen meleg van (nyár volt). Mindenhol bezártam az ajtót, egyedül voltam otthon. Párom három órával későbbre ígérte magát haza, így a megfigyelő rendeszeremet takarékra állítottam. Zuhanyzás után lépcsőn baktattam lefele emeletről, egyszer csak SWUMMM, elsüvített a fejem mellett egy poháralátét. Én meg megijedtem, és sikítottam egy nagyot.

Párom előbb hazaért, nem tudott hogy szólni, mert ugye nem hallom, és úgy gondolta, ha kidob egy poháralátétet a nappaliból, akkor veszem az adást, hogy itthon van. A terve az volt, hogy észreveszem, hogy a padlón van az alátét, és akkor gyanút fogok, hogy itthon van. Hát, nem jött össze.

Újabb 9 félrehallás, ami nélkül a világ szomorúbb lenne

Forrás: Pexels

#4

Családot vártuk ebédre, nagyban főztünk, párom mondogatta, miket vegyek elő.

-Fog még kelleni chayenne bors, chili, só…

-Milyen selyem bors?

#5

Sokadik randi, már nagyon érett a csók, oda meg vissza voltunk egymásért, csak nem mertük meglépni. Végül a párom vett egy nagy levegőt bowlingozás közben, és megkérdezte, hogy megcsókolhat-e. Én pedig akkor pont nem rá néztem, hanem felálltam gurítás után, és a kérdésére nagy várakozós szemmeresztéssel válaszoltam, amit ő nemnek vett, és megkérdeztem, hozzunk-e innivalót, mert elfogyott. Végül aztán a csók is elcsattant a randi végén, de a mai napig felemlegeti ezt.

#6

Elkaptam társalgás közben egy mondatfoszlányt:

-…folyton csak ez a a káromkodás…

-Milyen kukorékolás?

(Lakótelepen voltunk, és nem értettem, hol kukorékolhat itt egy kakas.)

#7

Egyszer egyedül maradtam otthon télen, a család elment ismerősökhöz látogatóba. Nem volt bent a hallókészülékem, pihentem, olvastam az ágyamon. Egy idő után kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mert sokáig elvoltak, de gondoltam, biztosan jól érzik magukat. Egyszer csak látom, hogy hó placcsan szét az ablakon. Először megijedtem, aztán odamentem megnézni, mi történik odakint. Kiderült, a kiscsalád egy órája kint fázik a hidegben, mert nem hallottam meg, hogy csengetnek, a telefonom lemerült, a kulcsot pedig itthon felejtették.

Újabb 9 félrehallás, ami nélkül a világ szomorúbb lenne

Forrás: Pexels

#8

Kertrendezéskor beszélgettünk anyuékkal, hogy mit kell csinálni aznap. Apu elment gyorsan bevásárolni, anyuval maradtunk.

-Seperd össze a leveleket, én levágom a sövényt. Nem tudod, apád hova tette a sövényvágót?

-Zellervágót???

#9

Egyszer egy barátom meglátogatott a lakásomon, és ahogy ilyenkor lenni szokott, elvonult az illemhelyre kis-nagydolgát végezni. Úgy 15 perc múlva gyanús lett, hogy még mindig nem jött vissza, és megnéztem, mi a helyzet, hátha rosszul van vagy ilyesmi. Akkor láttam, hogy a kilincs ráng, nem tud kijönni. Necces volt, mert a telefonját is kint hagyta a nappaliban nálam, úgyhogy az ajtó alatt átdugdosott papírokon beszéltünk, amíg ki nem szabadítottam. Mi a tanulság? Sose menj vécére telefon nélkül!

Újabb 9 félrehallás, ami nélkül a világ szomorúbb lenne

Forrás: Pexels

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Az utóbbi időszakban sokszor feltették nekem azt a kérdést, hogy lennék-e halló. Feladnám-e a hallássérült létet. Szeretnék-e hallani. Ha lenne egy varázslat vagy műtét, akkor akarnám-e a hangokat. Kár, hogy nem írtam össze minden válaszomat, de néhányra azért emlékszem.

Volt egy karakán ,,NEM” korszakom, amikor tömören és velősen ezt mondtam minden hasonló kérdésre, csak mert bosszantott, hogy felteszik. Aztán volt egy kifejtősebb korszakom, amikor minden válaszom azzal kezdődött, hogy nem, és kifejtettem miért: mindnek az volt a lényege, hogy másképp nem lennék a mostani önmagam.

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Forrás: Pexels

Aztán, persze, voltak a nem tudom időszakok, amik főleg akkor gyötörtek, amikor tinédzserként sajnálkoztam azon, hogy nem üvöltöm az első sorban a refréneket koncerten, és nincs az a zenével átszellemült arcom, mikor csápolok. De az idő ezt a dilemmámat is feloldotta, szóval a nem tudom időszak is elmúlt.

Meg ott voltak a szarkasztikus honnan tudjam vállvonogatásaim, hiszen sosem voltam halló. Honnan tudnám, miről is maradtam le valójában?

Gondolkodtam azon is, hogy vajon miért kérdezik ezt állandóan tőlem, ahelyett, hogy megkérdeznék, milyen nem hallani?

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Forrás: Pexels

Akárhogy is, a fenti válaszreakciók mindegyike felvillan bennem ma is. Azt gondolom, hogy egy ilyen kérdésre nem lehet mindig ugyanúgy válaszolni. Azt viszont tudom, hogy melyek azok a dolgok, amiket semmiképpen nem szeretnék elveszíteni, csak azért, hogy halló legyek.

Apró dolgok iránti csodálat

Mivel szájról olvasok, a világ mindig is vizuális oldalát figyeltem meg, és imádtam. A hópehely születését, a kiömlő kakaó kúszását, az emberek arcán a mimikát, az apró mozgásokat, fényeket. Úgy éreztem tőle magam mindig, mintha egy kamera lennék, és filmre venném az egész világot. Én szerettem rázoomolni az apró részletekre.

Az egyedüllét

Sorra lepődtem meg, mikor elkezdtem másoktól hallani, hogy nem szeretnek egyedül lenni. Én imádtam. Szerettem a társaságot is, de az egyedüllét mindig magával hozta a békességet, elmélyedést, meditálást. Mivel gyerekkoromban sokáig voltam egyedül, megtanultam élvezni az előnyeit. Azt, hogy olvashatok, és kipróbálhatok más életet a könyveken keresztül. Hogy nem kell igazodnom mások igényeihez és bárhová mehetek bármikor. Soha nem féltem egyedül maradni, pont ezért.

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Forrás: Pexels

A belső beszélgetések

Mivel nem zsongott sok hang a fejemben, a keletkező csendet kitöltötték a saját gondolataim. Azok viszont hangosak voltak, nyüzsgőek és markánsak. Ha akartam volna, se tudtam volna homokba dugni a fejem a saját gondolataim elől. A legtöbb ember nem veszi észre a saját őszinte gondolatait, mert a sok hang és inger elnyomja őket. Nem is kellemes mindig szembesülni a saját, nyes gondolataiddal, az igaz. Cserébe mindig tudod, hányadán is állsz saját magaddal, és mi is érzel pontosan.

A kitartás

Mivel nem sok lehetőségem volt gyerekkorom óta, mint venni az elém gördülő akadályokat, lassan hozzászoktam, hogy ha kitartóan csinálok valamit, előbb vagy utóbb meglesz az eredménye, még ha nem is sikerül elsőre. Ez nagyon sokszor jól jött a későbbiekben, egyetemen, majd a munkakeresés során. A kitartás egy ritka kincs.

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Forrás: Pexels

Az elengedés

Talán ezt kaptam meg a legnehezebben, mert az elengedés sokáig nem ment. A megfelelési kényszer viszont megtanított arra, hogy el kell engednem dolgokat, ha nem szeretnék kimerülni. El kell engednem a megfelelni akarást, a tökéletességre törekvést, az önfeláldozást, a túl sok küzdést. Ha valami nem megy, el kell engedni.

A csend

A csend. Az valami olyan, amit a hallók soha nem kapnak meg. A tökéletes kikapcsolódás, az elmélyülés. Az, hogy nem hallod a felesleges információkat. Az embereket, akik felesleges dolgokat mondanak. Hogy a legnagyobb hangzavar közepette is ki tudok kapcsolni teljesen. A kollégiumban nagyon hasznos tud lenni, ha éppen bulizik a folyosó. Ma is jól tud jönni bármikor, ha csendnapokra vágyom. Mindössze egy gombnyomással rácsukhatom az ajtót a kiabáló világra.

Ezt hallóként soha nem tehetném meg