,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

A világon számos országban alkalmazzák a hallássérült-segítő kutyákat, azonban Magyarországon még kevésbé ismert ez a segítőkutya-típus. Mindössze 9 hangjelző kutya dolgozik hivatalos minősítéssel hazánkban, például vakvezető kutyák esetén ez a szám megközelíti a 200-at. Pedig a hangjelző kutya nagyon jó társa lehet egy hallássérültnek.

Ezt Loványi Esztertől tudom, akit kettő hangjelző kutyus is boldogít: Kuku és Mák. Eszter gyógypedagógus-szociológus. Szabadidejében a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület munkáját segíti programvezetőként, aminek alapító tagja is. Kutyusaival érzékenyítő tréninget is tart.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Kukuval és Mákkal (fotó: NEO/Tamási Gábor)

Esztert sokszor láttam már sétálni a két kutyussal az oldalán. Látványuk mindig mosolyra késztetett, és mindig azt a szót juttatták eszembe, hogy szövetség. Ezért kerestem meg őt, hogy kifaggassam a hétköznapokról, Kukuról, Mákról, és a hangjelző kutyákról.

#1 Élet Kukuval
Egyszer bemutatót tartottunk a csapattal olyan rendezvényen, ahol nagy háttérzaj volt. Egy egyesületi önkéntes szeretett volna minket elérni. Először felhívta többieket, de a nagy nyüzsgésben és zajban senki se vette fel a telefonját, mert nem hallották. Többször próbálkozott, hiába. Én voltam az utolsó reménye. Azt nem mondhatom, hogy én meghallottam a telefoncsörgést. Viszont Kuku rögtön felkelt, és a mancsával elkezdett bökdösni engem, az orrával pedig a táskámat, én meg odaadtam a telefont a többieknek. Így lett Kuku a jól halló csapattagok segítő kutyája…

Kuku volt az első kutyád?

Nem. Kicsi korom óta nagy szerepet játszik az életemben a kutya. Háromévesen, egy nyári napon felfedeztem egy autó alatt fekvő lesoványodott keverék kutyust. Ő volt Tapsi. Már a találkozás pillanatában összenőttünk, pedig én akkor még beszélni se tudtam.

Ötévesen mondtam ki az első szavamat, de a kutyámmal tökéletesen megértettük egymást.

Tapsi bizonyos értelemben hallássérült-segítő kutya volt. Mivel sülve-főve együtt lógtunk, ha a kert végében játszottunk, szüleimnek csak az ő nevét kellett kiáltaniuk, hiszen tudták, hogy én úgyis beszaladok hozzájuk – Tapsi nyomában. Ez így zajlott 17 éves koromig.

Tapsi kutyám halála után, – így utólag nézve – túl sok időt töltöttem el szerető négylábú társ nélkül. Talán azért nem mertem belevágni egy újabb kutyás kalandba, mert úgy éreztem, nem vagyok képes megint egy ilyen veszteséget és fájdalmat elviselni. Nehéz volt megbarátkoznom azzal a megváltozhatatlan ténnyel, hogy a kutyák túlságosan rövid földi lét után örökre eltávoznak.

De négyévnyi „kutyamagány” után tudatosult igazán bennem, hogy nem érdemes kutya nélkül élnem.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Kuku óvodások körében (fotó: NEO/Burányi Virág)

És akkor jött Kuku?

Igen. Mindig is imponált nekem a golden retrieverek vidámsága, barátságossága és a rendkívül optimista életfelfogása. Rengeteget kutattam, de laikusként végül egy érdekes szempont alapján választottam tenyésztőt: egy vidéki kennelben azt mondták, hogy bármennyire szeretném, 8-9 hetes korukig biztosan nem adják oda a kiskutyákat, mert addig csakis a mamájuk mellett a helyük.

Ez, a számomra nagyon szimpatikus hozzáállás jobban megérintett, mint az, hogy Kuku milyen díjnyertes felmenőkkel rendelkezik.

Több olyan tenyésztővel találkoztam, aki a lehető leggyorsabban meg akart szabadulni a kölyköktől.

A kiskutyákat 4 hetes korukban látogattam meg először, még ma is emlékszem, hogy az izgatottságtól nem bírtam aludni éjjel. Nagyon ideges voltam amiatt, vajon hogyan fogok én jól dönteni? De szerencsém volt, Kuku jelentősen megkönnyítette a dolgomat: ő választott ki engem. Úgy éreztem, hogy már akkor kialakult közöttük egy kötelék.

Amikor közeledtünk a kennel felé, minden kutya elmenekült, véletlenül mindegyiknek éppen az érkezésünkkor akadt valamilyen sürgős, fontos dolga. Azonban Kuku odajött hozzám, először leült és „kérlek-vigyél-haza”-tekintettel nézett fel rám, majd amikor leguggoltam hozzá, befészkelte magát az ölembe.

Szerelem volt első látásra.

#2 Élet Kukuval
Egyszer vendég aludt nálunk, aki reggel előbb kelt fel, mint én. Kiment a konyhába, és becsukta a szobám ajtaját, hogy ne ébredjek fel, amikor felkapcsolja a lámpát. Kuku is kint maradt vele a konyhában. Mesélte az ismerősöm, hogy amikor megszólalt a vekkerem, Kuku kétségbeesetten konstatálta, hogy nem tud jelezni nekem az előtte tornyosuló akadály (a bezárt ajtó) miatt, ezért odaszaladt hozzá, és megbökte őt, majd az ajtóhoz futott. Egy-két ilyen fordulat (bök – ajtóhoz szaladás) után elérte, hogy kinyissa neki az ajtót. Miután szabaddá vált az út, felköltött engem a szokásos menet szerint. Nagyon büszke voltam, hogy Kuku kapcsolatot létesített egy másik emberrel annak érdekében, hogy segíthessen nekem!

Gondoltál akkor arra, hogy Kukuból egyszer képzett hangjelző kutya lesz?

Mindig is ámulattal néztem a különlegesen képzett (pl. vakvezető, mentő-, nyomkövető) kutyákat. Évekkel Kuku születése előtt egy kanadai barátunk mesélt arról, hogy ott már sikerrel alkalmazzák a „halló-kutyákat” (hearing dogs), egy ilyen kutyusról készült videóval pedig egyenesen megbabonázott.

Annak ellenére, hogy nem mertem abban reménykedni, hogy nekem ilyen csodában lehet részem, elkezdtem keresgélni. Többször felvettem a kapcsolatot egy segítőkutyák kiképzésével foglalkozó, elismert szervezettel, de mindig azt az információt kaptam tőlük, hogy hazánkban még nem indult el a hallássérült-segítő kutyakiképzés, ezért sajnos még magántanítványként sem tudnak minket vállalni. Szomorúan, de tudomásul vettem, hogy nekem nem lesz segítőkutyám, Kuku „csak” a lelki társamként fog funkcionálni.

Bár Kuku már akkor is érezte, hogy rossz a hallásom, például ha hazajött valaki, addig nem ment ki üdvözölni őt, amíg fel nem jött a szobámba szólni nekem (érintéssel jelzett).

A következő fordulópont akkor következett el az életünkben, amikor 2009 nyarán egy kutyás táborban közös ismerősünk bemutatott Mányik Richárdnak, a később megalakult NEO Segítőkutya Közhasznú Egyesület vezetőkiképzőjének, akivel telefonszámot cseréltük. Kuku ekkor már két éves múlt, ezért – hiába jártunk folyamatosan kutyaiskolába, és tettünk sikeres engedelmességi vizsgát – nem hittem komolyan abban, hogy különösebb folytatása lesz a segítőkutya-projektnek.

Szeptemberben Ricsi meglátogatott minket, beszélgettünk. Mai napig se tudom, hogy mit látott bennünk Ricsi, de kimondta a varázsszót: PRÓBÁLJUK MEG! Innentől kezdve gyökeresen megváltozott az életünk. E-mail-váltásokkal, mindennapos gyakorlásokkal, sikerélményekkel és nehézségekkel is teli hónapok következtek.

A közös munkánk pedig eredményes volt: Kuku 2010 április óta magabiztosan és megbízhatóan szól nekem, ha valamilyen zaj hallatszik, 2012-ben pedig hivatalosan is levizsgázott.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Mákkal bemutatón (fotó: NEO/Mesterné Kata)

És akkor hozzátok csatlakozott Mák?

Igen. Kuku ugye, már idősebb kutya, 11 éves, és egészen pici kora óta a társam. Őt követte a pályán a fiatal Mák évekkel később. Mák is vizsgázott hangjelző kutya, ő most kétéves. Szerencsére Kuku kitűnő egészségi állapotnak örvend, de azért láttam rajta, hogy egyre fáradékonyabb, így kezdtük el az utódját, Mákot kiképezni. Kuku már leginkább otthon segít nekem, a nyilvános programokra inkább Mákot szoktam vinni magammal, hogy ne terheljem túl Kukut.

Mi mindenben tudnak segíteni neked vagy egy másik hallássérültnek?

Kuku és Mák a hangok (pl. gazda nevének szólítása) és zajok (pl. ébresztőóra, kopogás, csengő, riasztó) jelzésével segíti az életemet. Ha valamilyen zaj hallatszik, először megkeresik, hogy mi történt, majd érintéssel figyelmeztetnek, és elvezetnek a zaj forrásához, azt pontosan megmutatva (pl. ajtón vagy ablakon kopognak).

Természetesen egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.

Az egyénfüggő, hogy kinek mikor és milyen segítségre van szüksége. Például én éjszaka támaszkodom a legjobban Kukura és Mákra, amikor nem viselem a hallásjavító eszközt.

Gondolom, Kuku és Mák több egyszerű segítő kutyánál, nagyon erős kapocs van köztetek…

Így van. Kuku és Mák rengeteget jelent nekem. Mellettük biztonságban érzem magam. Tudom, hogy mindig figyelmeztetnek, ha fontos esemény történik, például valaki csenget vagy kopog, szól a telefon, a riasztó vagy a vekker. Maximálisan megbízom bennük.

Tudom, hogy ha ők nyugodtak, akkor nekem sincs aggodalomra okom, mert nincs baj.

Kukuról és Mákról gondoskodnom kell, nagy szükségük van rám, én is felelősséget érzek irántuk. Mellettük egyáltalán nem érzem magam kiszolgáltatottnak, mert „szimbolikusan” viszonozni szeretném az önzetlen segítségüket: ők is sok törődést és foglalkozást igényelnek.

Általuk nagyon sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Például a kutya suliban olyan eb tulajdonosokkal találkoztam, akiknek hasonló hobbijuk van, mint nekem. Sokat szoktunk együtt sétálni és levelezni. Ha problémám van, nyugodt szívvel kérek segítséget más gazditól vagy a kiképzőktől is.

Amikor idegenekkel beszélgetek, nem a hallássérülésemen van a hangsúly, már nincsenek zavarban az emberek.

Kuku és Mák át tudja hidalni a kommunikációs nehézségeket, hiszen máris van egy közös témánk: a kutya.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Kukuval és Mákkal (fotó: NEO/Tamási Gábor)

A kutyáim nélkül sokkal többször kerültem olyan szituációba, hogy halló személyeket annyira váratlanul érte a „furcsa” kiejtésem, hogy amikor megszólaltam (pl. eltévedtem az utcán és érdeklődtem a járókelőktől), csak elfordultak és otthagytak a megválaszolatlan kérdésemmel.

Valószínűleg azért, mert amikor hirtelen hallhatóvá vált az én láthatatlan fogyatékosságom, nem tudták, hogy lehetne kezelni ezt a helyzetet. Amikor segítőkutyával voltam, ilyen szinte sose fordult elő velem. Még ha zavarba is jöttek, leguggoltak és egy ideig simogatták a kutyámat, majd miután átgondolták az eseményeket, felálltak és újra kezdtük a beszélgetést.

Kuku és Mák sokkal többet tud nyújtani nekem, mint bármelyik rezgő vagy villogó segédeszköz, hiszen nem ők nem csak egy gépként működnek, hanem egy igazán érző lények.

Nemcsak fizikai segítséget kapok tőlük, „terápiás” hatást is gyakorolnak rám.

#Élet Kukuval
Még régebben Galgamácsán tartottunk érzékenyítő tréninget. Már hazafelé indultunk, a kocsiba pakoltunk, amikor odajött hozzám két, harmadikosforma kisfiú. Az egyik így szólt:
– Úgy sajnállak!
Erre én visszakérdeztem: – Tényleg? És miért?
– Az állapotod miatt. (Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kisgyermek már így használja ezt a kifejezést.)
– Nem kell sajnálni. Én boldog vagyok, hidd el.
– De akkor se hallasz jól, és ezért sajnállak!
– Viszont nekem van egy olyan kutyám, mint Kuku. És ennek nagyon örülök!
Láttam, ezen elgondolkozott. Majd odament Kukuhoz megsimogatni.

Hogyan lehet egy hallássérültnek hangjelző kutyája?

Például a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesületnél is lehet érdeklődni a lehetőségekkel kapcsolatban. Az Egyesület az alkalmas kölyökkutyákat viselkedési tesztekkel választja ki a kutya 3 napos és 6 hetes korában. Fontos szempont a kölyökkutya tulajdonsága, pl. nyugodt és okos legyen. A képzés általában a kutya 8 hetes korától 1,5-2 éves koráig tart.

A képzés alatt az Egyesület oktatója gyakran találkozik a kutyával és a gazdával, otthon, az utcán és más helyszíneken (pl. bevásárlóközpontban, villamoson) gyakorol velük. A kiképzés központi, országosan szabályozott vizsgával zárul a kutya másfél-két éves korában.

A gazda élethelyzete határozza meg, hogy a kutya nála vagy nevelőszülőnél nő fel.

Én mindkét verziót megtapasztalhattam: Kuku nálam nevelkedett, azonban Mák már kiképzőnél.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Forrás: Pexels

Nagyon fontos, hogy a gazda türelmes és motivált legyen, mert a kiképzés hosszú és sokszor nehéz folyamat. Sajnos a pályázati támogatások bizonytalanok, így a kutyatartási költségeket legtöbbször a gazdának kell finanszíroznia, ugyanúgy, mint egy „sima” házi kedvencnél (pl. etetés, állatorvos).

Mi a képzést térítésmentesen, ingyen nyújtjuk, a kiképzők is önkéntesen, szabadidejükben dolgoznak az Egyesületnél, így ez is meghatározza kapacitásunkat, hiszen sajnos sokszor túljelentkezés van.

A társadalom hogyan fogadja a hangjelző kutyákat? Gondolok itt arra, hogy látássérülteknél már megszokták, hogy segítő társ a kutya, de a hangjelző kutyusok esetében ez még újdonság. Előfordul, hogy esetleg nem akarják beengedni valahová?

Valóban, még nem annyira közismertek a hallássérült-segítő kutyák, mint a vakvezető kutyák. Ezért előfordult már, hogy biztonsági őr felszólított minket, hogy távozzunk az adott helyszínről, de szerencsére évről évre csökken az ilyen esetek száma.

Annak a hallássérült gazdának még nehezebb dolga van, aki felnőttkorban vesztette el a hallását. Két ismerősöm is mesélte, hogy mivel a kiejtésük tökéletes maradt, azzal gyanúsították meg a biztonsági őrök,

hogy csalnak, csak hallássérültnek adják ki magukat és valójában nincs is szükségük segítőkutyára.

Egyébként a 2009. december 11-én hatályba lépett, a segítő kutya kiképzésének, vizsgáztatásának és alkalmazhatóságának szabályairól szóló 27/2009 (XII. 3.) SZMM rendelet különféle jogokat biztosít a segítőkutyák gazdái és kiképzői számára.

Például a vizsgázott segítőkutya-gazda párosok korlátozás nélkül tartózkodhatnak – a lakosság elől elzárt területek kivételével – a mindenki számára nyitva álló intézményekben, helyeken, abban az esetben is, ha oda egyébként tilos állatot vinni.

Eszter blogot is ír, ahol követhetitek Kuku és Mák kalandjait, és mesekönyvet is kiadott Kuku és barátai – Ismerjük meg közösen a segítőkutyák világát! címmel, amiről itt tudhattok meg többet!

Szerelem hallássérülten – Krisztina szívmelengető vallomása barátjához

Nehéz nemet mondani egy szerelmes lánynak, aki arra kér, hogy a barátja születésnapjára tegyem közzé a levelét, amit neki írt. Szerelemről, háláról, köszönetről, boldogságról, a halló-hallássérült kapcsolat finom rezgéseiről, mélységeiről és magaslatairól. És akkor innentől jöjjön Kriszti, és ezúton is kívánunk még sok-sok boldog pillanatot együtt!

*

,,Furcsa leírni ezt a címet, mert én úgy érzem, hogy a szerelemben nincs megkülönböztetés. Ha szeretsz valakit, elfogadod úgy, ahogy van, minden „hibájával” együtt. Igazából azért választottam ezt a címet, mert nem hétköznapi kapcsolatról írok, hanem egy halló férfi, és egy hallássérült nő szerelméről. Előbbi a párom, utóbbi én vagyok.

Szerelem hallássérülten – Krisztina szívmelengető vallomása barátjához

Forrás: Szabó Krisztina

Az előző, bemutatkozó cikkemmel kapcsolatban rengeteg pozitív visszajelzést kaptam mind szóban és mind írásban. Elképesztően jól estek nekem az emberek véleményei, dicséretei. Jól meg is emelték az önbizalmam (persze azért még mindig normális szinten maradt), elszállni nem szálltam el, és nem is fogok! Egyszerűen csak büszke voltam magamra és úsztam az elismerésben. Ennek hatására és az ismerőseim javaslatára írom meg ezt a cikket, amivel igencsak bele engedek látni másokat a magánéletembe.

Mint minden embernek, nekem is több szerelmem volt: ovis, általános iskolás, gimis. Emlékszem szinte mindegyikre. Persze, ezek a szerelmek viszonzatlanok maradtak, és nem is hoztam nagyon nyilvánosságra őket.

Az első nagy szerelem gimis koromban talált rám, részemről igen nagy érzelmekkel. Ez tartott öt és fél évig. Igen, én ilyen komolyabb beállítottságú nő vagyok, sokan meg is jegyzik, amit abszolút nem bánok. Ez a kapcsolat jó tapasztalat volt nekem minden téren. Tudniillik, akkor abban a korszakban voltam, amikor még nem fogadtam el magam, így az akkori párom sem állt teljes mértékben mellettem.

Fiatalok voltunk és én egyedül voltam ezzel a ”problémával”, hogy nem hallok rendesen, és nem is igazán tudtam vele erről beszélni. Tudom, ez az én hibám is volt, de talán így kellett lennie. Ennek a kapcsolatnak én vetettem véget több ok miatt is. Megviselt, de általa meg is erősödtem. Ezután egy évig nem is nagyon ismerkedtem.

Később a munkahelyemen felfigyeltem egy srácra, a nevét akkor még nem tudtam. A buszon tűnt fel, hogy ugyanazzal a járattal járunk dolgozni. Amikor megláttam, már akkor éreztem, hogy Ő hozzám való, nekem Ő kell.

Egyszerűen vonzott, mint a mágnes.

Természetesen utána kérdezősködtem, sajnos volt barátnője, így elkeseredtem, de azért továbbra is figyeltem a szemem sarkából. Egyik nap észrevett, feltűnt, hogy nagyon néz. Onnantól kezdtünk el köszöngetni egymásnak. Ő még kapcsolatban volt, ezért nem is közeledtem felé.

Persze, Facebookon folyamatosan csekkoltam, míg egyszer csak észrevettem, hogy egyedülálló lett. Szégyellem, de rettenetesen örültem neki! Ezután eltelt pár hónap és elkezdtünk beszélgetni a munkahelyen  és cseten is.

Sokat agyaltam már akkor, hogy hogyan hozzam szóba a hallásomat.

Picit reménykedtem, hátha tudja már a munkahelyből kifolyólag. Aztán egy netes beszélgetés alkalmával szóba jött a zenehallgatás a buszon. Gondoltam, most vagy soha, megírtam neki, hogy én nem tudom hallgatni fülessel a zenét.

Erre Ő: Miért, nincs füled? Hm, gondoltam , már most beszól nem hagyom magam. Erre én: De van, csak nem hallok vele olyan jól, mint Te.

Itt leírtam nagy vonalakban a történetem. Pár perc telt el, mire válaszolt, én addig síkideg voltam, azt hittem ok, ennyi volt, nem akar tovább ismerkedni. Visszaírta, hogy sajnálja, és megírta, hogy vele kiskorában mi történt. Egy kutya megharapta a bal arcfelét, ami mára már abszolút nem látszik, sőt számomra ez az ő igazi szexepilje.

Akkor tudtam, hogy megért, éreztem, hogy átérzi a helyzetem.

És jött az az érzés megint, hogy Ő hozzám tartozik, lehetetlen ezt megmagyarázni, ezt érezni kell!

Hamarosan elhívott randizni, addig is a buszon folyamatosan beszélgettünk, ő volt, amikor a kezén mutatta, ha valamit nem értettem. Türelmes volt már akkor is hozzám, és ez nagyon tetszett! Az első randin állatkertben voltunk, ott is mondta, hogy Ő beszél, mert én idegen helyen, idegen emberek között elég feszengős voltam. Második randink moziban volt, és aznap megkért, hogy legyek a Kedvese. Nagyon romantikus volt!

Szerelem hallássérülten – Krisztina szívmelengető vallomása barátjához

Forrás: Szabó Krisztina

Következett a szülőkkel való találkozás. Ő hívott meg először hozzájuk, és amit sosem felejtek el, azt mondta, hogy ne izgulj, anyukám hangosan beszél! Nekem ez annyira jól esett, hogy teljesen nyugodtan mentem hozzájuk, igazán kedves volt mindenki. Utána én is elhívtam magunkhoz, szimpatikus volt a családomnak is. Innentől kezdve együtt vagyunk, több mint négy éve.

Sok mindent megéltünk már egymás mellett.

Nálunk nincsenek esti susmogások, mert én lefekvés előtt kiveszem a készüléket és onnantól szinte semmit nem hallok. Ha még is mondd valamit, közelebb bújik hozzám, és úgy megértem.

Az ébresztőre sem kelek fel mindig, sokszor Ő szól nekem, simogat, kelteget. Amit nagyon szeretek, hogy akár este, vagy akár reggel, ha megy a tévé, mindig lehalkítja, pedig tudja, hogy úgy sem hallom. Ő mégis úgy nézi!

A kapcsolatunk elején régi készülékem volt, amivel kevésbé hallottam jól. Például, ha a másik szobából szólt, tuti, hogy nem értettem, és volt hogy felkaptam a vizet, míg Ő teljesen nyugodt maradt, ami a mai napig így van. Ha kell, háromszor mondja el ugyanazt.

Abban az időben nem szerettem hivatalos ügyeket intézni. Ő mindig elkísért, így volt ez egy banki ügyintézésnél is, és ő otthon felhívta a figyelmemet, hogy mondjam el mi a problémám és akkor hangosabban fognak velem beszélni. Persze, én nem szóltam, Ő sietett többször a segítségemre, valamint szólt az ügyintézőnek, hogy beszéljen hangosabban.

Jól esett, hogy mellettem állt, így lassan én is nyitottabb lettem, és az új készülékemmel pedig bátrabban kommunikálok. Mikor megkaptam az újat, akkor is eljött velem és ott ült, több mint 2 órán keresztül, egyszer sem láttam rajta, hogy unná a dolgot. Én ezért is annyira szeretem, mert irtó türelmes és megértő. Ha megyünk valahová és én beszélek, tudja, hogy mikor nem értem, és akkor megismétli, amit mondtak nekem.

Minap beszélgettünk az előző cikkemről a családdal. Mondta, hogy neki már fel sem tűnik, hogy nem hallok rendesen. Bevallom, hogy sokszor én is elfelejtem, kevésbé érzem magam korlátozottnak.

Ezt nagyrészt Neked köszönhetem, Édesem!

Tudnék még írni róla, de Ő nem szereti, ha  ”dicsekszem”.

Drágám! Ezt a cikket Neked írtam.

Köszönöm, hogy velem vagy, a megértésed, a türelmed, a szerelmed.

Eddig is tudtam, hogy Veled szeretném az életem leélni, három héttel ezelőtt még inkább megbizonyosodtam róla, hogy nincs ez másképp. Hiszen a vakbélműtétem után jöttél minden nap a kórházba, segítettél mindenben!

Nagyon hálás vagyok, KÖSZÖNÖM! Tudom, Te mindig azt mondod, hogy ne köszönjem, de én akkor is nagyon-nagyon KÖSZÖNÖM, amit eddig megéltünk, és még fogunk remélem nagyon-nagyon sokáig!

Ez az egyik születésnapi ajándékom Neked, Isten éltessen még nagyon sokáig! Köszönöm, anyukádnak is, hogy megszült, és ilyen Férfit nevelt nekem! Kívánom, hogy az elkövetkezendő éved „Isteni Év” legyen!

Szeretlek,

Krisztinád”

A különbség a #csendnap és #kényszercsend között a félelem

A reggeleket azért szeretem, mert sok választási lehetőséget adnak. Például eldönthetem, milyen ruhát veszek fel. Vagy hogy ma hallani akarok vagy nem. És van, amikor ez a választás megszűnik létezni.

A különbség a #csendnap és #kényszercsend között a félelem

Forrás: Pexels

Én néha úgy vizualizálom a hallókészülék berakását, hogy amikor beteszem, a környezetem élénk színeket vesz fel. Ha kiveszem, akkor minden kicsit fakóbb lesz, a mozgások viszont sokkal érzékelhetőbbé válnak.

Döbbenetes, hogy milyen sokféle módon lehet a világ „hangos”.

Aztán egy nap a színek elmaradtak.

Először azt hittem, csak valami kis hibáról van szó. Lemerült talán az elem vagy ki kell tisztítani az illesztéket. Megnéztem az elemeket, kicseréltem őket, eltávolítottam belőle minden koszt, ellenőriztem a csöveket, nem repedt-e el valahol. Hiába.

Néma maradt.

Ekkor kerített a hatalmába a pánik. Megértettem, hogy a közel tizenegy éve hordott készülékem végérvényesen megöregedett, és akár tetszik, akár nem, nem húzhatom tovább a cserét. És azért is pánikoltam, mert tudtam, hogy nincs tartalék készülékem, tehát, ha önszántából nem javul meg a készülék, akkor kényszercsendre vagyok ítélve, amíg nem lesz másik kütyüm.

Akkor jöttem rá arra is, hogy bármennyire is imádom a csendet,

nem mindegy, hogy azért van csend, mert én akarom, vagy azért mert rá vagyok kényszerülve.

A különbség a #csendnap és #kényszercsend között a félelem

Forrás: Pexels

Vicces dolog ez, hogy mennyire függesz egy eszköztől. Hogy mennyire ki tudja venni a döntés képességét a kezedből egy ilyen helyzet. Hogy mennyire félelmetes, hogy valahol nem te vagy az ura a döntéseidnek és az életednek. A hallásodnak.

Emlékszem, jeges rémület szorított torkon azon a reggelen, arra gondoltam, nem tudom, most így mi lesz. Arra gondoltam, hogy nem akarom ezt a változást. Az új hangokat. A megszokottat akarom inkább. A régi hangjaimat.

Őrülten próbálkoztam visszacsalogatni a hangokat a készülékembe:

  • ki-be kapcsoltam az elemkaput,
  • újabb elemeket tettem bele, hátha az elemek rosszak,
  • átfújtam az illesztéket és a csöveket,
  • félretettem pihenni.

Végül aztán visszatért bele az élet. A világ újra színes lett, és én úgy éreztem, egy hatalmas sziklát gördítettek le a mellkasomról. Könnyed lettem. Minden a helyére került. A döntés hatalma is úgy tűnt, nálam van újra.

De csak úgy tűnt.

A különbség a #csendnap és #kényszercsend között a félelem

Forrás: Pexels

Azért azt tudtam, hogy ez nem marad így, ideje előkészítenem a következő hallókészülékem hazatérését hozzám. Ez a tapasztalat is hozzátett a gondolkodásomhoz annyit, hogy tudjam, a hangokat bármikor el lehet veszíteni, ami fáj, és vissza is lehet kapni, ami mérhetetlenül nagy megkönnyebbülés.

És nekem mindent meg kell tennem azért, hogy a hangok elvesztését minimalizáljam.

Azzal, hogy vigyázok a készülékemre, azzal, hogy rendszeresen tisztítom, és hogy nem várom meg, hogy baja legyen. Törekszem arra, hogy legyen tartalék gépem, és hogy az új gépre váltástól ne tartson vissza az, hogy újra meg kell tanulnom hallani a hangokat.

Valahányszor eljön az évben a hang világnapja, mindig az jut eszembe, hogy a hang csodálatos egy valami. A hang megérdemli azt, hogy egy napot kiáltsanak ki neki.

A hang valami olyasmi, amiről mindenki hajlamos azt hinni, hogy mindig van.

Ne várd meg, hogy eltűnjön.

Tegyél ellene.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor a férjem bejelentette, hogy ő most aktív szőrnövesztésbe kezd. Az arcán. Egyből röhögni kezdtem, hogy jó vicc, erre fel lehetne húzni egy jó kis sztorit, hogy a szájról olvasó hallássérült, meg a bajszos pasija. Azok lennének csak a kalandok! Aztán rájöttem, hogy nem viccel.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

Gyorsan át is pörgettem a fejemben, hogy milyen kínos helyzetekbe kerültem már Szakáll Urakkal. Pedig eskü, nincs nekem bajom a szakállakkal, mert szépek, karakteresek és különlegesek, némelyik mókás, csak éppen nem mindegyik szájról olvasás-barát.

Rozmárbajusz

Egyszer a gyakorlati helyemen ült mellettem a szerkesztőségben egy férfi, akinek szerettem a cikkeit. Már önmagában emiatt örültem volna, ha tudunk pár szót váltani, de hibádzott a kommunikációs egyenletünkből egy elem: az olvasható szájkép.

Biztosan ismeritek azt a bajuszt, amelyik függönyként esik a beszélő szájára, csupán a száj alsó negyedét láttatva. Kócosan, mint a drótkefe, ami már megszolgálta a maga idejét. Én csak rozmárbajusznak hívom.

És akkor képzeljétek el azt a szívszaggató pillanatot, ahogyan az általam rajongott példakép felém fordul és elkezd beszélni. Hozzám. És én nem értem.

Nézem, ahogy ugrál mókásan a bajsza az arcom előtt. Nézem, nagyon nézem. De nem értem.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

Kínos a csend. Arra gondolok, hogy valamit csinálnom kellene, de nem tudom mit. Soha nem voltam még ilyen helyzetben. Aztán Rozmárbajusz Úr feladja, és mosolyog egyet rám. Látom, mert felkunkorodik a bajusz két széle. Mosolygok én is.

A gépre meredve azon gondolkozom, hogy vajon mennyire venné sértőnek, ha elmókáznám a helyzetet, és megkérném, hogy fésülje oldalra a bajuszát.

Ma már meg merném tenni.

Kefebajusz

Ő is éppen olyan, mint Rozmárbajusz Úr, csak ő szög egyenesre vágja a bajusza alját. A régi partvisok vége jut eszembe róla. Mikor beszél hozzám, akkor ringanak a szálak, mint a nehéz függöny. Csak erre bírok koncentrálni, a mozgásra.

Esélyem sincs megfejteni a szavakat, amik onnan jönnek.

Eszembe jut Kefebajusz Úr a buszmegállóból, a főorvos a kórházból, meg a röntgenes. De ilyenje volt az egyik ismerősöm apukájának is. A fia fordította le mindig, hogy mit mondott az apukája.

Cikázó szemmozgás, rogyasztott térd. Az szokott néha segíteni, ha egy Kefebajusz Úrral találkozom. Belesek a szájára alulról, hátha úgy jobban olvasható, amit mond.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

Némelyikük gyorsan kapcsol, és felemeli a fejét, és úgy ismétlik újra, amit nem értettem. Viccesen néznek ki közben, mert olyan, mintha az égnek beszélnének,

de én hálás vagyok nekik ezért.

Mikulás bajusz

Emlékszem, a Mikulást is vegyes érzésekkel vártam gyerekkoromban. Vágytam a csoki ízére, vágytam az izgalomra, ami akkor járt át, ha befordult az ajtónkon. De féltem tőle, hogy nem értem, mit fog mondani.

Nem értem majd, mit kér, melyik verset mondjam el neki. Nem értem azt sem, mit mond, jó gyerek voltam-e szerinte.

Persze, anyu elismételte, amit mondott, de volt bennem azért egy ilyen érzés. És ez a nyári Mikulásoknál is megmaradt.

Mert a nyári Mikulások azok, akik torzonborzra hagyják nőni a bajszukat és a szakállukat. Csak az övék nem fehér, hanem szőke, fekete vagy barna, esetleg vörös. És szintén nem látszik a szájuk.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

A tökéletes hallássérült kompatibilis szakáll

Szóval, értitek, miért nem díjaztam, hogy az uram is rászánja magát a szőrnövesztésre. Érthető, hogy az első reakcióm az volt, hogy ez nálam válóok. (irónia) Azt is hozzátettem, hogy ha így tesz, akkor nem garantálom, hogy egyszer éjjel nem lepem meg váratlanul gyanta-merénylettel. (irónia)

Végül aztán, mert láttam, hogy számára szomorú lenne az élet bajusz nélkül, azt mondtam, bánom is én, növessze széltébe-hosszába, ahogy akarja, csak az hallássérült kompatibilis legyen!

Mert van ilyen is ám! A tökéletes halláskompatibilis szakáll ugyanis

  • nem lóg rá a szájra egy oldalról sem,
  • időben vissza van vágva,
  • és nem árt, ha nem szúr nagyon, ha már a férj viseli.

A válóperes ügyvédet megúsztuk.