,,Ez nem arról szól, hogy én nem hallok, te meg segítesz, ha akarsz.” – íme, az érem másik oldala

Anna vendégposztja igazi mélytengeri merülés egy hallássérült lelkébe. A hallássérült létnek azt a pici szeletét ragadja meg, amikor kommunikációs helyzetbe kerül ember és ember.

Mert lényegében nem csak arról szól a hallók és hallássérültek közti kommunikáció, hogy nekem nehezebb és te segíts. A kommunikáció több ennél. Anna hallássérültként is végtelenül objektíven és érzékenyen mutat rá arra, hogy a hallóknak sem egyszerű megfelelően kommunikálniuk felénk. Legyünk megértőek mi is. Olvassátok és szeressétek!

*

,,Egy évvel ezelőtt történt egy erőszakmentes kommunikációról szóló képzésen.

Aki volt már bármilyen pszichodramatikus módszerrel dolgozó csoportban, az tapasztalhatta, milyen csodásan – és kicsit rémisztően – misztikus az, amikor általad alig ismert emberek néhány információ ismeretében eljátszák életed egy jelenetét. Nagyon bele tudnak trafálni, olyan mondatok, mozdulatok jelennek meg tőlük, amik hirtelen egyszerre rendkívül ismerősek, hiszen szeretteink megszokott mondatai és mozdulatai ezek, és egyszerre rendkívül újak, minden addigi értelmet átformálóak.

Egy fiú és egy lány játszotta el az egyik, általam megjelölt mindennapi konfliktust. Eszerint a fiú csokit evett, az engem játszó lány pedig próbálta elérni a fiúnál, hogy ne takarja el a száját beszéd közben, illetve inkább ne beszéljen rágás közben, mert olyankor nem érti, amit mond. (Sokszor az emberek eltakarják a szájukat, ha rágás közben beszélnek, és erről az egyébként illemtudó mozdultról nagyon nehéz őket lenevelni.) A fiúban apukámra ismertem. Sok frusztrált megnyilvánulása volt, mintha nem hinné el, hogy a lány tényleg nem érti. A visszajelző körben pedig elmondta ez a fiú, hogy mennyire rossz érzés volt számára, hogy azt érezte, nem kompetens.

Hogy nem tud úgy beszélni, hogy a másiknak jó legyen, hogy nem tudja, hogy kell.

És akkor indult el bennem útjára ez a gondolat, amiről most írni próbálok. Akkor kezdtem el érteni apa sok-sok dühös megjegyzését arról, hogy szelektív a hallásom, és hogy bizonyos dolgokat szerinte egyszerűen hallanom kéne.

Hallássérültként nem csak arról van szó, hogy minket furának tartanak, vagy hogy csomó sztereotípia tapad hozzánk, és ezért olykor diszkriminálnak, megbántanak minket. Nem. Hallássérültként egy olyan érzékeny egyenlet tagjai vagyunk, amit emberi kommunikációnak és emberi kapcsolatoknak hívnak.

Olyan egyenlet ez, amiben mindenkinek rengeteg igénye, vágya benne van.

Benne van az, hogy az emberek kompetensnek szeretnék magukat érezni, azt szeretnék érezni, hogy jól működnek és adni tudnak a másiknak. Benne van az, hogy az emberek azt szeretnék érezni, hogy értik őket, hogy amit éreznek, gondolnak és tesznek, az érthető, és érthető az is, ahogy beszélnek. Benne van az, hogy az emberek azt szeretnék érezni, hogy szeretik őket és ők is tudnak szeretni. Benne van tehát ez a sok-sok vágy, igény és szorongás.

,, Ez nem arról szól, hogy én nem hallok te meg segítesz, ha akarsz.” – íme, az érem másik oldala

Forrás: Pexels

És amikor velem szemben ott ül valaki, akivel beszélgetni próbálok, akkor nem csak arról van szó, hogy elfogadja-e a hallássérülésem és szeretne-e engem segítve kommunikálni.

Nem, hanem ott ül vele együtt ez a rengeteg minden is.

A beszéd, a kommunikáció sokszor nem csak hangzásilag lehet érthetetlen, elcsúszó. Sokszor a hallók is gyönyörűen elkommunikálnak egymás mellett, kiváltképp akkor, amikor érzékeny pontot érintenek, amikor valahogy mozgásba jönnek ezek a vágyak és szorongások, amik folyamatosan ott ülnek mellettünk.

Milyen drámai veszekedések tudnak lenni abból, ha egy megjegyzésből úgy érezzük, hülyének érez minket a másik! Milyen vérmes viták, sértődések és fájdalmak szoktak lenni abból, amikor azt érezzük, hogy egyszerűen semmi jót nem tudunk okozni a másiknak! És mennyi könnycsepp tud hullani, amikor azt érezzük, hogy magunkba zárunk valamit, hogy van valami, amit nem tudunk megosztani a másikkal félelmeink miatt.

Ez a sok finom szál ott mozog minden emberi kommunikációban.

Nem pusztán annyiról van szó, hogy én nem hallok, te meg segítesz, ha akarsz.

Vannak témák, helyzetek, amikor iszonyú nehéz artikuláltnak lenni. Amikor nehezen jön ki valami, amikor valaki fél, hogy bénázik, amikor egy témával kapcsolatban aktiválódnak rossz emlékeink. Van az a helyzet, amikor a velem szemben ülő ember kevésbé tud segíteni, mert éppen a saját szorongásaival küzd. Azzal, hogy ő nem jó apa. Azzal, hogy ő nem jó gyerek. Azzal, hogy ő mire nem képes, azzal, hogy őt el lehet-e fogadni, azzal, hogy lehet, hogy nem is mond érdekeseket, és azzal, hogy fél. Fél. És fél.

,, Ez nem arról szól, hogy én nem hallok te meg segítesz, ha akarsz.” – íme, az érem másik oldala

Forrás: Pexels

Mindenkinek vannak gyenge pontjai.

Mindenki kompetenciaérzésre vágyik és a szeretet adásának képességére. Néha igazi küzdelem megtanulni azt, hogy akár a hallók, akár a hallássérültek számára megtanuljuk asszertíven artikulálni azt, hogy kik vagyunk mi.

Egy régi fontos valakimnek például néha azért esett nehezére bizonyos helyetekben érthetően beszélni, mert családon belül nem megfelelő hangnemben, csúfolódóan viszonyultak ahhoz, ahogyan beszélt. És egyébként se hallgatták meg, nem számított, amit mondott. De erről saját élményem is van: tudniillik kicsit ferde a szájmozgásom, amikor beszélek. Olykor megtörténik, hogy azt hallucinálom, hogy beszélgetőtársam ezen a szájmozgásomon mulat, és ilyenkor biztosra vehető, hogy fényévekkel leromlik az érthetőségem, mert megpróbálok valami számomra idegen, visszafogott módon artikulálni.

Ott vagyunk hát mindannyian ebben az érzékeny egyenletben – és néha egyszerűen nem tudunk artikulálni.

Pedig csak azt szeretnék érezni, hogy képesek vagyunk adni és értenek minket.”

Neked is van ilyen élményed? Meséld el!

Van egy zárt csoportunk Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!

,,Azt mondta ne szólaljak meg, úgysem tudok beszélni” – legmegalázóbb élményem hallássérültként

A megfélemlítés – angol szóval bullying – a bántalmazás egy fajtája. Olyan ismétlődő viselkedést jelent, amellyel egy csoport vagy egy személy egy másik csoport vagy személy feletti hatalmát igyekszik kialakítani vagy megerősíteni, az „erőegyensúlyt” ezáltal megszüntetve. Ez a felborult erőegyensúly egyaránt jelenthet társas és/vagy fizikai befolyást. A megfélemlítés áldozatát gyakran célpontnak nevezik. Szeretném azt írni, hogy soha nem tapasztaltam meg azt, hogy milyen célpontnak lenni, de hazudnék. Felnőttként éltem meg életem egyik legmegalázóbb pilanatát a hallássérülésem miatt.

Az általános iskolás éveim nem voltak a legjobbak, akkor megismertem a kiközösítés érzését, azt, hogy milyen bántva lenni azért, mert kilógsz a sorból valami miatt. Ez nem újdonság, ezt a hallók közül is sokan megismerik, nem kell hozzá hallássérültnek lenni.

Ráadásul, nagyon jól tudom, hogy akkor mennyire nem létezett még a köztudatban a bullying fogalma, és mennyire nem voltak felkészülve erre a jelenségre sem a tanárok, sem a szülők. Ami azt illeti, én sem voltam rá felkészülve. Nem tudtam elmagyarázni a többieknek, hogy miért vagyok más.

Hogy tudtam volna? Én sem értettem pontosan saját magam.

Ma már pontosan tudom, miért alakultak a dolgok úgy, ahogy. Tudom, mi lett volna a megoldás. A mai generáció már kisebb eséllyel fut bele ebbe, mert kezd kialakulni a megfelelő megelőző rendszer, bár még mindig nem tökéletes a védőháló.

Persze, ez az időszak hozott egy kellemetlen utóhatást is az életembe. Miközben feltétel nélkül bíztam az emberekben, mert hittem, hogy a világ kész a változásra, és befogad engem, volt bennem egy folyamatos félelem attól, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Hogy majd egyszer valaki nagyon bántani fog emiatt. Összességében azonban biztos voltam benne, hogy a felnőttek világában nem leszek célpont többé. Elképzelhetetlennek tartottam.

Persze, diszkriminációval, kellemetlen reakciókkal találkoztam, de ezeket meg tudtam oldani kommunikációval. Úgy gondoltam, nem csak magam miatt kell beszélnem a hallássérülésemről, hanem a sorstársak miatt is. És ez működött.

Talán ezért is csapott arcul, amikor mégis célponttá váltam felnőttként a hallásom miatt.

Egy átlagos szombati nap volt, pont olyan, mint a többi. Kimentünk a piacra, és vittünk magunkkal kamerát is, mert újabban a hobbink közé tartozott a videóvágás és készítés. Nem került volna fel a felvétel sehová, és figyeltünk arra is, hogy ne az embereket vegyük fel, hanem a piac hangulatát, illetve saját magunkat.

A felszerelésünk miatt azonban valószínűleg tévesen azt gondolhatták a hirtelen megjelenő biztonságiak, hogy egy médiumtól jelentünk meg, és valahol a médiában megjelenő tartalmat szeretnénk engedély nélkül készíteni és leközölni. Erre rá sem kérdeztek, hanem rögtön indoklás nélkül agresszív magatartással felszólítottak arra, hogy tilos készíteni bármilyen felvételt, és tegyük el a kamerát.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Nem volt szimpatikus ez a hozzáállás (nulla szemkontaktus, támadó hangnem, utasítás ismételgetése, kérdéseink meg nem hallása, fenyegetés), értelmes emberként szép kérésre, érvelésre szót is fogadtunk volna, így azonban nem voltunk őszintén együttműködőek. Érthető módon az lett a vége, hogy elhagytuk a piac területét. Ezzel nincs is gond. Levontuk a következtetést, hogy lehetséges, hogy hibáztunk, legközelebb jogilag jobban felkészülünk, okosabbak leszünk, ha szükséges, engedélyt kérünk a helyszíntől, de a biztonsági szolgálat hozzáállásával most visszatekintve sem vagyunk kibékülve, és ugyanúgy nem lennénk hajlandóak parancsra, fenyegetésre magyarázat nélkül cselekedni.

A vita hevében történt azonban valami, ami jobban fájt, nem mintha maga az esemény nem lett volna elég csúnya. Először szembesültem a tudatlan tömeg-effektussal: mindegy, mi a vita lényege, szálljunk be mi is, savazzuk, akit csak lehet.

Így történt, hogy a tömeg közül a déltájt már félittas, kezében sörösdobozt szorongató férfi kiszúrta, hogy hallókészülékem van. Ez nem volt nehéz, lévén fel volt kötve a hajam. Tőle hangzott el az, hogy én jobb, ha meg se szólalok, úgysem tudok beszélni. (Addig a pillanatig ritkán szólaltam meg, próbáltam követni a történéseket, majd mikor megelégeltem, hogy semmi érdemi információ nem hangzik el, elkezdtem kérdéseket feltenni. Ekkor szólalt meg a férfi.)

A konfliktus ezen a vonalon is még tovább fajult, de ezt nem szeretném kifejteni.

Egy ponton túl egyébként is úgy éreztem, mintha egy furcsa filteren keresztül nézném, hogy mi történik.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Több dolog is sokkolt azon túl, hogy annyira nem vesznek emberszámba, hogy nem tárgyaló félként tekintenek ránk, hanem megelőlegezték számunkra a rosszindulatú, valamiben sántikáló, törvényszegő státuszt.

  • Sokkolt az is, hogy egy felnőtt embertől hallom ezt.
  • Sokkolt, hogy a férjemen kívül senki sem érzi ezt sértőnek.
  • Sokkolt, hogy tudtak rátenni még egy lapáttal.
  • Sokkolt, hogy mennyire keveset tudnak a hallássérültekről és milyen előítéletesek.

Azt hiszem, hányingerem volt. Azt hiszem, kiabáltam is, de ebben nem vagyok biztos. Aztán azt éreztem, meg kell magyaráznom ezeknek az embereknek, hogy miért nem gondolkoznak jól. Majd beláttam, hogy ők nem fogják megérteni.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Az eset után pár óráig némán ültünk egy padon. Olyan gondolatok keringtek bennem, hogy utoljára általánosban éreztem magam így. Aztán az, hogy a szüleimnek milyen lehetett gyakrabban hasonlóan sztereotip megjegyzéseket kapni a saját gyerekükre, mert az még az a korosztály volt, akikhez nem jutottak el a fontos, érzékenyítő információk a hallássérültekről. A piaci konfliktusban is ők képviselték magukat.

Azzal nyugtattam magam, hogy lassan ők lesznek kevesebben. Lassan felnő az a generáció, aki már nyitottan és elfogadóan gondolkozik. Már most is sok van belőlük, látom és tapasztalom nap mint nap. Mégiscsak huszonnyolc évre esett egy ilyen helyzet, nem igaz? Az elég jó arány, nem? Egyébként is úgy látom a fiatalabb hallássérülteken is, hogy nekik már könnyebb, mint nekem volt, és ez jó.

Engem ez is motivál minden cikkem megírásánál, és ezért keresek vendégszerzőket is, mert fontos, hogy minél többen bemutatkozzunk. Legyünk láthatóak, terjedjünk, meséljünk.

A malmok lassan, de biztosan őrölnek.

Legyél része egy támogató közösségnek!

Létrehoztunk egy zárt csoportot Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha közösségre vágysz! A csoportnak Csendetlenkedő a neve. Tudjuk, hogy olykor nehéz szülőként eligazodni egy olyan világban, ami a tiedétől ennyire különböző, de ha tudatosan állsz hozzá, ha birtokodban van minden fontos információ, akkor magabiztosan segítheted hallássérült gyermekedet! Segítünk, hogy megtaláld a saját utadat, és támogatunk abban, ahol éppen tartasz!

Azért érdemes csatlakoznod, mert:

  • itt kiöntheted a szíved,
  • beszélhetsz a hétköznapok kihívásairól, örömeiről,
  • olvashatsz mások tapasztalatairól,
  • mindenki inspiráció a másik számára,
  • mindenki megoldást keres és kap,
  • segítő közeg vesz körül,
  • jó szakembereket ajánlanak neked,
  • és segítünk a legtutibb hallókészülékedet is megtalálni!

Ha belépnél, itt találsz meg bennünket! 

Várunk nagyon!

Híres idézetek Bonnie Poitras Tuckertől a hallássérülésről

Bonnie Poitras Tucker könyve a hallássérülésről pont jókor került a kezembe. Minden sora balzsam volt az akkori sajgó lelkemnek, és segített helyre rakni néhány dolgot a hallássérülésemmel kapcsolatban.

Bonnie Poitras Tucker életét olvasva ugyanis úgy éreztem, hogy a saját életem olvasom, leszámítva, hogy én még nem vagyok édesanya, s akkor még a munkaerőpiacra sem tettem be a lábam.

Mire Bonnie megírta az önéletrajzát, már túl volt egy váláson, felnevelte a gyerekeit, és sikeres ügyvéd lett belőle hallássérült, szájról olvasó, beszélő nőként. Arra gondoltam a könyv végére, hogy én is pontosan ilyen akarok lenni.

Sikeres. Célokat elérő. Olyan, aki elégedett.

Később, amikor újra olvastam a könyvet érettebb nőként, arra gondoltam, néhány dolgot azért másképp csinálnék, és sok dolog csak bizonyos életszakaszokban volt igaz rám. Mint ahogy bizonyos problémákra ma már van jobb megoldás annál, amit Bonnie akkor csinált. De nézzük csak meg ezt a könyvből kiragadott idézeteken keresztül:

1. Bonnie gondolat

„Utáltam az óvodát. Nem tudom, a vezetőnő tudta-e, hogy süket vagyok, de arra pontosan emlékszem, hogy az idő legnagyobb részében nem értettem, mit is kellene éppen tennem, mivel az óvónők beszéd közben elfelejtettek rám nézni.”

Híres idézetek Bonnie Poitras Tuckertől a hallássérülésről

Forrás: Pexels

Egy könyvkritika szerint durva, hogy valaki ilyen élénken emlékszik a saját ovis korára. Az embereknek általában nincsenek, vagy csak kevés emlékeik vannak ebből az időszakból, nekem azonban magtól értetődő, hogy Bonnie emlékszik erre. Én is emlékszem.

Arra, hogy kellemetlen volt, arra az elementáris érzésre, hogy nem tartozom oda, nem értek semmit, hogy próbálom összerakni képekből, hogy mi is történik körülöttem.

Hallássérültként – gyanítom, ti is -, sok vizuális emléket őrzök egészen korai időkből. Gyanítom, hogy sokan közületek, az én korosztályomból, hasonló emlékeket tud magáénak. Én azt szerettem Bonnie gondolataiban, hogy végre azt érezhettem, hogy:

Ó, igen. Nem vagyok ezekkel az érzésekkel egyedül.

Nyilván ma azért az óvodai élményeim is másképpen alakulnának, mint huszonnyolc évvel ezelőtt. Az óvodák sokkal tájékozottabbak már, és a szurdopedagógusok is sokat segítenek a beilleszkedésben.

2. Bonnie gondolat

,,A legnagyobb szerelmem mindig is a könyv volt. Egész életemben a könyvek hatottak rám a legnagyobb erővel, így van ez ma is.”

Istenem, sosem gondoltam a könyvmolyságomra úgy, mint egy rossz dologra, de azért megnyugtató volt olvasni, hogy nem vagyok teljesen zakkant. Mondjuk utólag visszagondolva nem is értem, miért nem volt egyértelmű, mi a könyvmolyságom oka.

A könyvek voltak nekem mindig a menedék, az az univerzum, amiben jártamban-keltemben magamra szedtem a hiányzó információkat. Azokat az információkat, amelyekkel kitömködhettem törött világom repedéseit. A történeteknek köszönhetően sikerült megértenem azt a világot is, amiben élek. A könyveknek és a karaktereknek köszönhettem azt, hogy a körülöttem lévő emberek viselkedését és mozgatórugóit megértettem.

És igen, el is menekülhettem bármelyik történetbe, ha úgy volt kedvem. Vagy ha nem láttam jobb megoldást a valósággal való szembenézésre.

Ez a mai napig működik.

Híres idézetek Bonnie Poitras Tuckertől a hallássérülésről

Forrás: Pexels

3. Bonnie gondolat

,,Ezúttal olyan kegyetlenül szembesültem a valósággal, hogy többé nem tudtam nem tudomást venni róla, többé nem élhettem megszokott módszeremmel, az elfojtással. De hogyan éljek tovább a nélkül a stratégia nélkül, amelyet egész életemben alkalmaztam?”

Elfojtás. Bonnie szembesített először azzal, hogy elfojtok dolgokat. Fájdalmat, az elkeseredettséget, a kétségbeesést, a hallássérülésem tényét.

Lassan el kellett gondolkoznom azon, hogy nem bólogathatok mindig, ha nem hallok valamit. Nem hátrálhatok ki kellemetlen helyzetekből. Nem tehetek úgy, mintha hallanék, mert azzal saját magamat tagadom meg.

Minden nehéz helyzetben, amikor könnyebb lett volna kihátrálni, arra gondoltam, hogy ha Bonnie képes volt arra, hogy ügyvédként letérdeljen a kuncsaftja elé, hogy a bajsza alá lásson, hogy értse, mit mondd, akkor én is képes vagyok bármire.

Ugyanakkor, ha Bonnie mellett lennék, akkor arcon simogatnám, és azt mondanám neki, ne legyen annyira szigorú magához. Ne térdeljen, helyette inkább kérjen segítséget, vagy adjon egy fésűt a pasasnak, hogy hajtsa félre a bajszát.

4. Bonnie gondolat

,,Amikor az egész szemináriumhoz intézek kérdést, és valaki csak úgy maga elé motyogja a választ, gyakran odaszólok neki:
– Mr. Jones, látom, van véleménye a dologról. Megmagyarázná, hogy miért gondolja így? Diákjaim újra meg újra elképednek azon, ha elcsípem egy-egy megjegyzésüket. Időnként nem is túl boldogok miatta, főleg akkor nem, ha olyasmit mondtak, amit nem kimondottan nekem szántak. Nincs velem könnyű dolguk, az biztos.”

Híres idézetek Bonnie Poitras Tuckertől a hallássérülésről

Forrás: Pexels

Hangosan nevettem ennél a résznél. Bonnie olyan jól rá tudott mutatni a maga karót nyelte humorával, hogy a hallássérülésnek és a szájról olvasásnak megvannak a maga előnyei.Ez csak megerősített abban, hogy a hallássérültségem számtalan pluszt ad, amit semmi pénzért nem cserélnék el. Fantáziálhattam arról, hogy különleges ügynök leszek vagy kém. Sok olyan információhoz jutottam sok helyzetben, amihez más nem, mert leolvastam a szájakról.

Ha így nézzük, a szájról olvasás olykor hatalom. Egyáltalán, összeszámoltad már valaha, hogy mi mindenre használtad a szájról olvasásodat már? Én erről listát fogok írni.

5. Bonnie gondolat

,,Néha jobban szenvedek attól, hogy „más” vagyok, mint attól, hogy nem hallok. Arra vágyom, hogy beleolvadhassak a tömegbe, hogy olyan legyek, mint a többiek, hogy halljak, de nem a hallás kedvéért, hanem csak azért, hogy egyike lehessek a sok névtelen arcnak.”

Ó, igen. Ezt sokszor gondoltam sokféleképpen az életem folyamán. Bonnie fogalmazta meg legjobban, hogy én nem hallani akartam, én imádtam hallássérült lenni. Én csak azt nem akartam érezni, hogy más vagyok.

Nem akartam a hallássérült lány lenni. Se a hallókészülékes. Se az a fura, aki nem reagál vagy folyton visszakérdez. Én csak egy egyszerű lány akartam lenni a sok közül.

Ma meg már úgy gondolom, nem érdekel, hogyan ítélnek meg, mert ez az ő dolguk, nem az enyém. Nekem nincs dolgom mások negatív megítélésével vagy azzal, hogy mit gondolnak rólam. Az én dolgom az, hogy megmaradjak önmagamnak, és az essen is jól.

Legyél része Te is egy támogató közösségnek!

Ha te is még keresed a válaszokat a kérdéseidre, akkor van egy jó hírem! Van egy zárt csoportunk Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról,
  • nem utolsósorban pedig válaszokat kaphatsz a kérdéseidre!

Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Pici, törékeny lányt pillantok meg a Déli pályaudvar aluljárójában. Kopcsándi Dzsenifer égnek álló, szinte fehérszőke haja frissítően hat a fővárosi forgatagban. Miközben sétálunk, elszántan húzza maga után a görgős kofferjét. A koffer, mint minden becsületes fajtája, mindenbe beleakad, de Dzseni határozottan átráncigálja mindenen. Az villan át a fejemen, hogy ez a lány a dolgait is így csinálja: minden akadályt leküzd.

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

A szombathelyi lány három éves koráig tökéletesen hallott. Szülei nem sokkal később kezdték észrevenni, hogy nem figyel a hangokra úgy, ahogy kellene. A hallássérülés okát ma sem tudják biztosan, pedig számtalan vizsgálat van Dzseni mögött. Betegsége nem volt, gyógyszeres kezelést nem kapott, a családban nincsen hallássérült. Meglepődöm, mikor az előttem ülő törékeny lány azt mondja, szerinte ezt a sors rendezte így.

,,A szüleim olykor veszekedtek gyerekkoromban, és én nem bírtam azt elviselni. Még kép is van róla, hogy

olyankor befogom mind a két kezemmel a fülem, és azt hajtogattam, hogy én nem akarok hallani.”

– meséli.

A család nagyon összefogott, amikor kiderült Dzseniről, hogy hallássérült. ,,Anyukám nagyon hitt bennem mindig, tudta, hogy képes vagyok megcsinálni és véghezvinni a lehetetlent. Az általános iskolában 8 évig minden nap mellettem ült és velem tanult, mert nagyon lusta egy gyerek voltam. Neki köszönhetően kiváló eredménnyel zártam. Mai napig köszönöm mindkettőjüknek a sok leszidást, az „amíg nem tanulod meg, nincs….” mondatokat, mert ezek ébresztettek rá arra, hogy mi az, ami fontos.” – emlékszik vissza gyerekkorára.

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

Arra is emlékszik, hogy annak idején nehezen fogadta el, hogy hallássérült, és ezt nem könnyítette meg az iskolai közösség sem. Integráltan tanult, jó eredményekkel, hallókészülékesként támaszkodott a szájról olvasásra, de a világ gyakran volt túl zajos, túl kusza és kirekesztő.

,,Tudod, hallássérülten nehéz egy halló közösség részese lenni, nehéz beilleszkedni, nehéz megértetni velük egyesével a világot, amelyben élünk.

Náluk azt éreztem, hogy nem én vagyok az emberük, mert nem cigizek, nem piálok, nem bulizok, kávézok, hanem abszolút egy csendes típus vagyok, és ők nem tudtak velem mit kezdeni. Így én sem nyitottam feléjük, és nem is tartom a kapcsolatot velük.

Nem mindenki fogadott el úgy tiszta szívből, ami bántott, mert elfogadás és elfogadás között is, mint tudjuk, óriási különbség van. De mindettől függetlenül nagyon-nagyon szeretem őket, bármi is volt a múltban, és kívánom nekik a lehető legjobbat a jövőre nézve! Szóval harag részemről egyáltalán nincs!”

A tanárainak is végtelenül hálás, hogy odafigyeltek rá és soha nem engedték, hogy rossz irányba csússzon. Finoman utal arra is, hogy a kiközösítés miatt nagyon negatívan látta az életet, így pont jókor találkozott Tóth Gabival (énekesnő – a szerk.) , aki életenergiájával segített Dzseninek abban, hogy megtalálja az utat mostani mosolygós, bölcs önmagához.

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

Hatalmas kanyar az életben: a CI

Másfél éve, amikor már 20 százalék alatti volt Dzseni hallása, úgy döntött, hogy bevállalja a műtétet az egyik fülére, bármennyire is fél tőle. És nem bánta meg.

Az implanttal úgy érzi, kinyílt előtte a világ. Most már biztos, hogy bármit meg tud csinálni. A hallása ezzel a technológiával 80-120 decibelről 30-50 decibelre ugrott, de ez még a folyamatos hallásgondozással változni fog.

,,Egyre jobb és jobb a hallásom, kéthavonta kapok újabb hangokat, és azt kéthavonta újra kell tanulnom. Nagyon megdöbbentő, hogy milyen hangok vannak a világban, sőt egyenesen elképesztő!

Már egyes zeneszámokon rendesen beindul a könnycsatornám….el sem tudom képzelni, mi lesz ezután!”

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

 Ami pedig a felvállalást illeti, Dzseniről a rosszalló megjegyzések is úgy pattannak le, mint a gumilabda. Büszke az implantjára, a hegeire, saját magára.

,,A hegeim az én történetemet mesélik el, és soha nem fogom hagyni, hogy ezt bárki véleménye megváltoztassa. Én büszke vagyok rá, hogy bevállaltam a műtétet, és nem hiszem, hogy a szépségnek szimmetrikusnak kellene lennie. Volt időszak, amikor takargattam sapkával, sállal, kapucnival, de úgy döntöttem, hogy inkább nem, hogy nem kell őket elrejtenem, mert hozzátartoznak a valós énemhez.

Szeretem az életem, és szeretem a hallássérülésem!

Soha nem cserélnék senkivel, mert ez az én életem, és borzasztó hálás vagyok, hogy ezt kaptam!”

Noha imádja, hogy hallgathatja a zenét, de a csend még mindig fontos számára. ,, Tudom, azt mondják, hogy minél jobban hallasz, elhalványodik a szájról olvasás, de azt szeretném megtartani. Szeretem, hogy csak ülök a csendben, figyelem az embereket, nézem, hogy miről beszélnek. Vagy hogy simán csak olvasok, miközben nem hallok semmit.”

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

Hallani fogunk még róla

Dzseni bármire készen áll. Most is ezerrel pörög. Rendszeresen fotómodellkedik, képeiről sugárzik az önbizalom és az életigenlés. Számára a fotózás egy hobbi, kihívás, önkifejezés. Jelenleg jelnyelvet tanul, februárban vizsgázik. Hamarosan összeáll a zenekara, akiket majd menedzselhet, Dzseni ugyanis zenei menedzserként látja magát a jövőben.

A fejében rengeteg terv és ötlet van, ami arra vár, hogy megvalósítsa. Hogy valami lehetetlen? Á, olyan Dzseninél nincs!

,,Ha én tudom, hogy elérhetem azt a valamit, akkor az úgy is lesz. Én mindig azt mondom, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Ha valaki azt mondja nekem, hogy valamit nem érhetek el, csak azért is megmutatom, hogy lehetséges, mert minden az, ha hiszünk benne. Én eszerint élek! És amire azt mondták nekem életem során, hogy nem tudom megvalósítani, nincs ilyen!

Meg fogom csinálni, meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!”

(a fotókat Gyökös Péter és Szániel Renáta készítette)