5 vicces helyzet, amit tuti átéltél hallássérültként!

Néha megkérdezik, hogy szeretnék-e hallani. Mindig azt mondom, hogy nem, nekem már megvannak a saját hangjaim, és ezeket nem szeretném lecserélni, mert szeretem őket úgy, ahogy vannak. Meg ugye a saját csendem is megvan, ami nagy kiváltság, na, azt tényleg nem adnám a világ minden pénzéért sem. Ám van még egy nagyon erős indokom a hallássérülésem mellett: a nevetés.

Gyakran ugyanis a fülem az, ami biztosítja számomra a napi kacajadagot, ami pedig boldogsághormonokat szabadít fel a testemben, és én szeretem magam jól érezni. Mondhatnám úgy is, jól elszórakoztatom magam, mert bizony, előfordul, hogy könnyesre röhögöm magam, csak mert félrehallok valamit, vagy mert olyan helyzetbe sodródom a nemhallásom miatt, amit nem lehet nevetés nélkül kibírni.

5 vicces helyzet, amit tuti átéltél hallássérültként!

Forrás: Pexels

#1 a kérdések, amiket rossz embernek tesznek fel

Ebből van egy rakat élményem, szerintem neked is. Tudod, amikor az emberek körülötted egyszerűen elfelejtik, hogy nemhallasz, és olyan kérdéseket tesznek fel, ami irreleváns, de pont ezért nagyon vicces.
Ott van mindjárt az az eset, amikor társas környezetben hozzám fordul valaki, és megkérdezi:

Hallottad, mit mondott Sanya Beának?

vagy amikor a rádióhallgatási szokásaimat forszírozzák:

Te is rádióhallgatással kezded a napot?

vagy amikor kikérik a véleményem, hogy mennyire jó vagy rossz valaminek a hangzása:

Te figyelj, nem énekel túl hamisan az a srác az X-faktorból?

Én ilyenkor megpróbálom faarccal komolyan venni a kérdést, és válaszolni rá:

,,Nem, én már előre tudtam, mit fog mondani. Látom a jövőt.”

,,Persze, még énekelek is!”

,,De-de, kicsit kizökkent a ritmusból. Bezzeg, ha én lettem volna a zenetanára…”

Aztán röhögőgörcsöt kapok, jó esetben a kérdező is csatlakozik, és ketten fuldoklunk a nevetéstől, amíg bírjuk szuflával.

#2 utasítások, amelyek a nem létező hallásod óvására intenek

Leginkább a telefonom szórakoztat ilyen vicces figyelmeztető üzenetekkel, amikor zenehallgatás közben feljebb veszem a hangerőt.

,, ….legyen óvatos, a túl nagy hangerő károsíthatja a hallását!”

Ugyanezt az emberek is rendszeresen szóvá teszik nekem, ha felcsavarom a zenét a kocsiban:

,,Vedd lejjebb, megsüketülsz!”

Mire én olyasmit válaszolok széles vigyorral, hogy de hát ez nekem a normális, hogy halljak is valamit a zenéből, meg hogy már amúgy is az vagyok.

5 vicces helyzet, amit tuti átéltél hallássérültként!

Forrás: Pexels

#3 amikor érzéki csalódásod van

Hallássérültként az érzékeim is sokkal kifinomultabbak. Sokkal érzékenyebb vagyok például a rezgésekre, a szemem sarkából is észreveszem, ha valaki a közelembe jön. Ebből is adódott már néhány vicces helyzet.

A telefonom rezgésre van állítva, mivel a csengőhangot nem hallom meg. Egyszer sétáltam az utcán, és folyton azt éreztem, hogy rezeg a telefonom, de valahányszor elővettem, nem jelzett semmilyen üzenetet.

Úgy tíz perc után jöttem rá, hogy nem a telefont érzem, hanem a közelben működő betontörő légkalapácsokat.

#4 amikor te vagy a család egyetlen reménye

Nincs nagyobb rémálma egy hallónak, mint az, hogy kizárja magát a saját lakásából telefon nélkül, és az egyetlen bent lévő ember hallássérült, nem hallja a csengőt. Megtörtént eset.

Egy alkalommal az egész családom kint ragadt télen az udvaron, végül úgy vettem észre őket, hogy hógolyóval kezdték el bombázni a szobám ablakát.

#5 amikor akaratlanul padlóra küldöd az egész osztályt

Mert ugye, te nem hallod, amikor a székedet végigcsikorgatod a padlón, de az egész terem a füléhez kap a csikorgó hangtól.

Azért ez milyen szuperhősös hatalom már!

Persze, ennél sokkal több vicces helyzet van még, de a többit osszátok meg velem ti!

Én írtam: Puha Andi

[xyz-ihs snippet=”Footer”]

Te tudod, mi a különbség elfogadás és elfogadás között?

Sokan azt hiszik, hogy az elfogadás egy ösztönösen működő dolog. Nem kell kérni, automatikusan jön, és ha azt mondják, elfogadnak bennünket, akkor az úgy is van. Sokáig én is így gondolkoztam, aztán rájöttem, hogy az elfogadás és elfogadás között is van különbség.

A szüleim mindig úgy neveltek, hogy bármire képes vagyok. Soha nem hangsúlyozták ki, hogy más lennék, mint bárki más, a hallássérülésem miatt, csak felkészítettek arra, hogy hallássérültként bizonyos dolgokért duplán kell dolgoznom majd, mint a többieknek. Igazuk volt.

Éppen ezért azonban, mivel otthon mindig elfogadtak, és szerettem magam olyannak, amilyen vagyok, azt gondoltam, nem okozhat gondot senkinek sem az, hogy elfogadjon engem a hallássérülésemmel együtt.

Tévedtem. És rossz volt erre rájönni.

Biztató kezdetek, szomorú végek

Eleinte tényleg nem okozott fennakadást senkinek sem, hogy nem hallok. Kedves volt a természetem, alkalmazkodó, érdeklődő, nyitott. Néha szeretem azt hinni magamról, hogy van humorom, még ha kicsit fekete is, előfordul, hogy meg is nevettetem az embereket.

Te tudod, mi a különbség elfogadás és elfogadás között?

Forrás: Pexels

Mivel jól beszélek, és jól olvasok szájról, nem volt nehéz kapcsolatot építeni az emberekkel. Senkinek nem tűnt fel eleinte, hogy hallássérült vagyok. Vagy ha mégis, az nem, hogy ennyire súlyosan.

Érthető hát, hogy azt gondoltam: az emberek elfogadóak. Az elfogadás természetes dolog. Engem mindenki elfogad.

Aztán mindig eljött egy pont, amikor kiderült, hogy mégsem.

Mégsem, mert minél több időt tölt velem valaki, annál jobban rájön arra, hogy velem együtt lenni kicsit jobban más, mint amennyire elsőre hitték. Rájöttek, hogy velem az élet nem annyira könnyű.

● Velem nem lehet csak úgy moziba menni, csak feliratosra.
● Mellettem gyakran zavarba jönnek, mert nem hallok meg dolgokat.
● Mindig rám kell nézniük.
● Nem hívhatnak fel.
● Nem kiabálhatnak át nekem a másik szobába, hanem oda kell jönniük.
● Engem nem elég csak bemutatni a baráti társaságnak, hanem el kell magyarázniuk, hogyan működök.

Engem fel kell vállalni. És ez sok embernek terhet jelent.

Mert nekem néha segíteni kell, ha telefonálni kell, vagy ha nem értek valamit. A társaságban kezelni kell azokat a helyzeteket, amikor nem hallássérült-kompatibilisek az emberek, és kisiklik a társalgás. Számtalan dologban kompromisszumot kell kötniük, és ez nem mindenkinek megy.

Akiknek nem ment, ők voltak azok, akik az elején azt mondták, hogy persze, elfogadlak, majd aztán eltűntek, lazábbra vették a kötődést. Így tanultam meg, hogy elfogadás és elfogadás között van különbség. Ezért nem gondolok semmit, ha valaki azt mondja, hogy nem zavarja a hallássérülésem. Idővel majd úgyis elválik.

Te tudod, mi a különbség elfogadás és elfogadás között?

Forrás: Pexels

Nem haragszom azokra, akik mégsem készek az elfogadásra, mert ez nem tudatos döntés. Erre vagy képes valaki, vagy nem. Azért, mert valaki nem képes rá, még nem lesz rossz ember. Egyszerűen csak nem a mi emberünk.

Gyémánt a kavicsok között

Talán pont azért tudok nagyon örülni annak, amikor ráakadok valakire, aki teljesen elfogad, mert ő tényleg ritka, értékes kincs.

Az, aki képes türelmes lenni velem, és segíteni, az nem csak azt jelenti, hogy a fülem helyett a fülem, hanem azt, hogy segít önmagamnak lennem.

Ezért vagyok mindig hálás, ha valaki türelmesen keresgéli a feliratot a sorozatomhoz, ha szól a társaságnak, hogy nem vagyok bunkó, csak nem hallottam, hogy hozzám beszéltek, vagy felhívja a NAV-ot, hogy ne keljen egyetlen kérdés miatt becaplatnom az ügyfélszolgálatra.

Mert amit ők csinálnak, az az igazi elfogadás. És hogy kevesebb van belőlük, mint azokból, akik nem fogadnak el igazán? Nem baj. Inkább legyen pár szem gyémántom, mint sok értéktelen kavicsom, nem igaz?

Én írtam: Puha Andi

,,Órákig feküdtem az ágyon, ugyanolyan pózban, nehogy kiszökjön a hang a fülemből.” – mese arról, hogyan élvezem a zenét hallássérültként

Sokan azt hiszik, a hallássérültek számára nincs semmi, ami messzebb állna, mint a zene világa. Óriási tévedés. Én imádom a zenét. Nekem, és a zenének történelmünk van.

,,Órákig feküdtem az ágyon, ugyanolyan pózban, nehogy kiszökjön a hang a fülemből.” – mese arról, hogyan élvezem a zenét hallássérültként

Forrás: Pexels

Most, miközben írom ezt a cikket nektek, éppen zenét hallgatok. Jó nekem, mert olyan hallókészülékem van, ami Bluetooth kapcsolatban van a telefonommal, így tudok rajta zenét hallgatni. Néha abbahagyom a gépelést, és csak figyelem a dallamot. Nem értem, mit énekelnek, és ez így van jól.

Érthetném, ha akarnám, ha előkeresném hozzá a szöveget, ami helyettesítené nekem a szájról olvasást, de most nem akarom. Az érthetőség kicsit elveszi a varázsát.

Így csak hagyom, hogy a magánhangzók betűi végigcsorogjanak az ereimen, a szívemen. Hagyom, hogy megborzongjak az egyes hangoktól, és elmerülök a hangfolyamban. Ettől lesz ez a zene az én zeném.

Mert az én zeném kicsit más, mint másé.

Másképpen érzékelem, másért szeretem, mint az átlagemberek, és nem unom meg akkor sem, ha az első húsz másodpercet kismilliószor játszom le egymás után, csak mert ott van a legbűbájosabb hang.

Fogalmam sincsen, mi az a Despacito, nem tudom, mi most a sláger, mert én nem ez alapján választok zenét. Én az alapján választok, hogy mi borzongat meg legtöbbször egy dallam alatt. Más hallássérült aszerint választ, hogy melyiknek érzi a rezgését a mellkasában és a bőrén.

Attól lesz a zene az ő zenéje.

Az én zeném sem volt mindig ilyen, mint amilyen most. Nem volt mindig ilyen csúcsteljesítményű készülékem, és volt, amikor hallókészülék nélkül próbáltam rájönni arra, hogy a magnó mire való, ami a vendégszoba központi helyén kapott helyet.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor kis törpeként egyre közelebb dugtam az orrom a hangfalhoz, miközben hangosra csavartam a zenét. Emlékszem, ahogyan a fülem papírvékonnyá préselődik a hangfal felületén, és behunyt szemmel figyeltem, hogy a fülemben, valahol mélyen elkezd döngicsélni valami hang.

Később a bátyám discmenjét használtam, és az ujjaim elfehéredtek az erőfeszítéstől, hogy pont úgy tartsam a fülembe a fülhallgatót, hogy a lehető legerőteljesebb legyen a hangzás.

Órákig feküdtem az ágyon, ugyanolyan pózban, nehogy kiszökjön a hang a fülemből. Azt sem bántam, ha utána sokáig sajgott a fülem a rá gyakorolt nyomástól. Akartam azt a valamit, amiről nem tudtam, hogy úgy hívják: zene.

Tinédzserkoromban már rájöttem, hogy csak bizonyos fülhallgatókkal tudok zenét hallgatni.Szégyenlősen beporoszkáltam egy zeneboltba, és mondtam, hogy szeretnék fülest venni. Kiterítettek elém egy egész arzenált, mire én csak ráztam a fejem, hogy nekem az kell, amelyik a legerősebb. Vitatkoztak velem, hogy de azoknak a minősége nem olyan jó, nem adják vissza az igazi zenei hangzást.

Akkor hallottam ezt a kifejezést először, és arra gondoltam, hogy én vajon eljutok-e valaha arra a szintre, hogy az „igazi” zenét halljam.

Akkor azonban azt mondtam, hogy akkor is a leghangosabb kell, és ki is kell próbálnom, mert nem tudom, hallok-e vele. Az eladó srác nézett egy nagyot, én pedig keresztbe tartott ujjakkal reméltem, hogy megengedi, hogy kipróbáljam, mert a legtöbb helyen nemet mondtak. Megengedte, és én hűségesen visszajártam hozzájuk fülest venni.

Gyakran aludtam el a magnó mellett tinédzserkoromban. Néha anyu jött be esténként a szobámba, és húzta ki a fülemből a fülest. Olykor utánanyúltam, hogy hagyja még, úgyis mindjárt megakad a CD, ki se kell kapcsolni a magnót, megáll az magától.

A zene megnyugtatott. Olyankor álmodtam a legszebbeket, amikor zenére aludtam el.

Akkor még remélni sem mertem, hogy valaha érteni is fogom a zenét, pedig az a nap is eljött. De ez már egy másik történet.

Én írtam: Puha Andi