Betűméret
#9 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

#8 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

Kazinczy Ferenctől az egyik kedvencem a Találkozás egy fiatalemberrel című novella. Ebben az idősebb Kazinczy találkozik ifjabb önmagával. Azóta időnként én is elgondolkozom azon, mi lenne, ha valamikor találkoznék önmagam tíz évvel fiatalabb verziójával az Andrássyn.

2008

A tíz évvel ezelőtti önmagam éppen 18 éves. Tüsi hajú, és utoljára vágatja le a haját az érettségire, mert utána úgy dönt, elkezdi növeszteni. Már nem érdekli, hogy látszódik-e a hallókészüléke vagy nem. Hét évig rövid haja volt, ezzel lázadt. Piros, lila és rózsaszín csíkokat szántott bele az unokatestvére.

 

Zabolázhatatlan egy lány. Félelmet nem ismerő. Tudatos. Tiszta szívű. Félénk és vakmerő egyszerre. Van benne valami kettősség, maga sem érti, miért.

Forrás: Pexels

Tudja, hogy újságíró akar lenni, bár fogalma sincs arról, hogy ezt a mércét ő meg tudja-e ugorni. Abban a hitbe kapaszkodik, hogy tudja, hogy tud írni, az írás a fegyvere. Tudja, hogy harcos típus. Számára nincsen lehetetlen.

Ott a szeme mindenhol.

Mert tudja, hogy ott kell lennie a szemének mindenhol, ha érteni akarja a világot.

Sokat van csendben, csak akkor beszél, ha figyelnek rá. Ezt nem teszik olyan sokan.

Leérettségizik, a szlovák jegyét háromszor ellenőrzi, hogy tényleg annyi lett, amennyi. Elégtételt érez, mert sokat készült rá, de azt is tudja, hogy a szlovák tudása sosem lesz használható a hallása miatt. Pedig szeretne idegen nyelveket magáévá tenni. Keserű íz van a szájában.

Eszébe jut, hogy múltkor is beszéltek hozzá szlovákul, és nem tudta leolvasni a szájukról. Pedig értette volna amúgy. A barátnője mondta, hogy az időt kérdezték. Reflexből fordítja is magában, hogy kolko je hogyín.

Érettségi után a szülei szemében megjelenő könnyek döbbentik rá arra, hogy a szülei mennyi energiát fektettek belé, meg abba, hogy minél önállóbb legyen. Hallássérülten is.

Beköltözik a székesfehérvári kollégiumba, és élete legmeghatározóbb évén esik túl. Az itt töltött év élete egyik legélénkebb éve a szabadság íze miatt, és amennyire vonzó számára az üres lappal való kezdés, pont annyira félelmetes is.

#9 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

Forrás: Pexels

2018

Na igen, ha őt elkapnám az Andrássyn, akkor behúznám őt egy kávézóba, elé tolnék egy nagy adag csokis brownie-t, és 8, azaz nyolc fontos dolgot mondanék neki:

#1 Nem vagy hülye a szlovákhoz, csak nem ez a te nyelved!

Azaz, kezdjek el tanulni inkább angolt, és azt is inkább külön tanárnál. Egész egyszerűen azért, mert az angol tele van magánhangzókkal, amit könnyebben leolvasok a szájakról, mint a mássalhangzókkal teli szlovákot vagy németet.

Csoportosan se vált be nekem a tanulás, és nem ártott volna egy külön szájról olvasós blokk sem egy tanóra alatt. Sebaj, sose késő elkezdeni tanulni egy nyelvet!

#2 Indíts blogot, már most!

Egyszerűen csak mert terápiás hatása van, és mert utólag fogsz csak rájönni, mennyi mindent is adott neked.

#3 Kezdj el olvasni hallássérült témákban!

Ismerd meg magad és a hallássérülteket! Lehet, hogy nem találkoztál 18 éven keresztül egy hallássérülttel sem, de fogsz, és jobb már előbb átlátni a viszonyokat, kapcsolatokat, finom szálakat, érzéseket, fájdalmakat. Hamarabb meg fogod találni a helyed!

#9 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

Forrás: Pexels

#4 Keress sorstársakat!

Beszélgess velük, találkozzatok rendszeresen. Segít majd egyensúlyban tartani, ha éppen úgy érzed, nehéz a hallók világában ellébecolni.

#5 Ne akarj ennyire megfelelni!

Nem tartozol senkinek sem semmivel. Azért, mert hallássérült vagy, nem kell extrán teljesítened sem a barátoknál, sem a szüleidnél, sem máshol. Ha valamit csak azért csinálnál, hogy megmutasd, hallássérültként is képes vagy rá, ne tedd! Inkább olyan dolgokra áldozz energiát, amit szívesen csinálsz!

#6 Tanuld meg a hallókészülék váltás alapjait!

Ne hidd el, ha azt mondja egy audiológus, hogy hozzá fog szokni az agyad. Nem fog!

A készülékváltás alapszabályai:

  • próbálj ki minél többet,
  • és addig ne nyugodj, míg az audiológus precízen be nem állítja!

És soha, egy percig ne érezz lelkiismeret furdalást amiatt, hogy ”panaszkodsz”!

#7 Lesznek korlátaid, és ezt fogadd el!

Nem azért, mert nem teszel érte eleget, hanem, mert képtelen vagy rá a hallásod miatt. Ha ilyen akadályba ütközöl, ne facsard ki magad feleslegesen. Engedd el. És ne törődj azzal, hogy vannak, akik ezt nem értik meg.

#9 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

Forrás: Pexels

#8 Vedd körbe magad olyanokkal, akik szőröstül-bőröstül elfogadnak!

Mert lesznek ilyenek. Rájuk kell koncentrálnod, a többi nem számít. Velük fogod önmagadnak érezni magad, nekik természetes lesz, hogy figyelnek rád!

Persze, lesznek rossz időszakok. Az élet néha zuhanórepülés, de majd a végén úgyis elkapod a kormányt.

Ha meg nem, akkor csak zuhanj le és kész.

Aztán majd lesz valami.

Valami mindig van.

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Néha megkérdezik tőlem, hogy az, hogy hallássérült vagyok, mennyire határozta meg a nőiességem megélését. Volt benne szerepe? Mekkora? Nehezebb volt? Másabb volt, mintha hallanék? Kérdezték azt azért is, mert nekem volt látható fogyatékosságom is: a mozgássérült kezem.

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Forrás: Pexels

Nos, ami a hallássérülésemet illeti, elárulom, mennyire volt hatása a női mivoltomra:

semennyire.

Én azt gondolom, a nőiesség megélése független attól, hogy hallasz-e vagy nem, vagy hogy mennyire. Nőnek lenni nem csak azt jelenti, hogy sminket viselsz, hogy jól nézel ki, hogy szexinek érzed magad, hanem attól is, hogy minden egyben van.

Hogy a dolgok a helyükön vannak.

Hogy elfogadnak, méghozzá szőröstül-bőröstül.

Hogy belül érzed.

Hogy önmagad vagy.

Rúzs, anyu cipője, az első szerelem

Minden emlékem megvan, ami a ,,Hogyan váljunk nővé” című nagykönyvekben lenni szokott a lányoknál.

Elcsórtam anyu piros rúzsát, és a saját számat mázolva próbáltam rájönni, hogy ez miért is jó. Botladoztam magas sarkúban, és nem értettem, hogy bírnak ebben a nők létezni. Aztán beleszerettem a magas sarkakba, és egy évtizedig csak azt hordtam a lábamon. Volt borzasztóan elrontott hajam, és sminkeltem magam szégyentelenül rosszul.

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Forrás: Pexels

Tinikoromban behúzódtam az iskola vécéjébe kisminkelni magam, voltam fiúsan rövid hajú, és derékig érő hajú magabiztos nő. Voltam szerelmes, elhagyott, tenyéren hordozott és átvert. Volt sok első randim és első csókom, ami szörnyű volt, de volt helyette ezer jobb másik. Vagyok feleség, egyetemista, munkatárs, társ, barát, sikeres, leszek majd anya.

Nem tudok úgy visszanézni a múltam felé, hogy azt érezzem, valami kimaradt.

Mi volt akkor mégis nehéz?

Az elfogadás.

Nem az volt a nehéz tini koromban, hogy

én nem láttam magam nőnek, hanem attól tartottam, mások nem látnak majd annak.

Mert nőnek lenni nem csak megjelenés, hanem minden, amit mondasz, és teszel. Viszont, ha hallók között nősz fel, akkor egy idő után szembesülsz azzal, hogy annyira kell figyelned a szavakra, a kommunikációra, hogy nem jut energiád és lehetőséged önmagadnak lenni, csak bizonyos személyekkel és bizonyos helyzetekben.

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Forrás: Pexels

Én ugyan jól ismertem magam, tudtam milyen vagyok, tudtam szeretni magam, és láttam a csajos oldalamat is. Sőt. De azt is tudtam, hogy ahhoz, hogy ezt a hallók is lássák, ahhoz idő kell.

Idő ahhoz, hogy felvállaljam, hogy nem hallok. Idő ahhoz, hogy lássam, tényleg elfogadnak, és idő ahhoz, hogy tényleg megértse a világomat a másik.

Mégiscsak két különböző világ ült egymással szemben minden egyes randin.

Az elfogadás és elfogadás között is van különbség, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kezdetektől alap volt nálam, hogy elhiggyem magamról, hogy engem könnyen el lehet fogadni.

Hosszú tanulási folyamat volt

Sokáig játszottam kaméleont, idomultam a környezetemhez, és beletelt egy hosszú tanulási folyamatba, amíg mertem önmagam lenni minden helyzetben. Ehhez hozzátartozott az is, hogy

  • hazamentem valahonnan, ha nem éreztem jól magam,
  • szóltam, hogy nem hallok, bármikor,
  • elengedtem, ha valaki nem akart jobban megismerni,
  • hallgattam magamra, arra, hogy mit akarok,
  • csak olyan helyzetekre vállalkoztam, ahol tudtam önmagam lenni hallássérülten is.
,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Forrás: Pexels

A kezemmel egyszerűbb volt

A kezemmel sokkal egyszerűbb volt ezen az elfogadáson átlépni. Csak egy srác kellett hozzá, aki megfogta azt a kezem, amelyiket legszívesebben lecsavaroztam volna magamról, és eldobtam volna messzire magamtól.

Én mindig attól féltem, hogy megijednek majd tőle, mert véznább, kisebb,

aztán jött valaki, és bebizonyította az ellenkezőjét egy érintéssel.

A hallássérülés viszont megfoghatatlan dolog. Láthatatlan. Olyan hatásai vannak, amelyeket nehéz gyakran elmagyarázni. Hosszabb folyamat megérteni.

De a lényeg, hogy ugyan kellett idő, de el tudom mondani magamról, hogy nő vagyok, egyetemista vagyok, munkatárs vagyok, hallássérült vagyok. Ember vagyok.

Mindez egyszerre, és ez így kerek.

Ettől vagyok önmagam.

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Kriszti azzal keresett meg engem, hogy szeretne írni a hallássérüléséről, csak mert jót tenne neki is, meg reméli, másoknak is. Én ilyenkor mindig nagyon örülök, mert minden ilyen őszinte irományt kincsként tartok számon. Mindig megtiszteltetésnek érzem, ha valaki nekem küldi el a legszemélyesebb gondolatait, és én pedig közzé tehetem azt. Olvassátok és szeressétek, ahogy én is szerettem!

 

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Krisztina

,,Nehéz hozzákezdeni egy ilyen fontos dolog írásához. Pedig minden nap, több alkalommal is eszembe jut, az életem része, és ezen már sajnos változtatni nem tudok. Magammal hordozom, vele élek, egyszóval mindig itt van. Vannak napok, mikor rosszban vagyunk, amikor kifutnék a világból, ostorozom magam, és nem szólok senkihez. Szerencsére ilyen esetek ritkábban fordulnak elő, és vannak jobb napok, amikor észre sem veszem, hogy velem van. Hogy miről is írok? Sokan nem is gondolnák: a hallássérülésemről.

Nagyon örülök, hogy végre írhatok erről, mert már régóta vágytam erre.

Én 27 éves, vidéki lány vagyok, születésem óta hallássérült. A furcsa az egészben, hogy egészen tini koromig nem tudtam, hogy nem hallok úgy, mint egy egészségesen halló ember.

Anyukám otthon hangosan beszélt, az óvoda első évében nem szólaltam meg, el is vittek pszichológushoz, de ő mindent rendben talált. Ebből az időszakból annyi rémlik, hogy amikor bementem az ovis terembe, ott mindig nagyon csend volt, és inkább nem szóltam senkihez, végig az óvónő mellett üldögéltem. Aztán valahogy beilleszkedtem, megismertem a többieket, megszoktam a hangjukat.

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Forrás: Pexels

Egy váratlan hallásszűrés

Az iskolás éveim alatt sem oldódtam fel jobban, inkább csendes gyerek voltam, kevés baráttal. Aztán egyszer bejött a suliba a védőnő, és mindenkinek csinált hallásvizsgálatot a teremben. Én nem hallottam minden hangot, a védőnő csak nézett rám, hogy nyomjam meg a gombot, de én nem hallottam. Volt, hogy inkább megnyomtam, mert a többiek is már furcsán kezdtek nézni.

Akkor elindult bennem valami, hogy nem hallok jól, de én ezt addig nem tudtam, mert nem voltam tisztában vele, hogy mit kellene hallanom.

Azt sem akartam, hogy másként tekintsenek rám a többiek, így inkább nem foglalkoztam vele.

Ha nem is hallottam valamit, úgy tettem mintha nem figyeltem volna, és azért nem hallanék.

Újabb vizsgálatok

Ezután elvittek egy hallásvizsgálatra, valamint egy fül-orr-gégész orvoshoz, aki megvizsgált, de audiológiai vizsgálatot nem csinált. A hallás felmérése abból állt, hogy be kellett fognom az egyik fülemet, utána a másikat, oldalt kellett fordulnom és az orvos szavakat mondott. Persze, hogy így értettem, mert hangosan beszélt. Megállapította, hogy a füleim szervileg teljesen épek, így hazamentünk, és folytatódott tovább az élet.

Ezek után többször visszakérdeztem, otthon is, iskolában is, volt hogy másról írtam le az órai anyagot. Csak nem nyugodtak ebbe bele a szüleim, mert látták, hogy nem stimmel valami, de én akkor mindig akaratoskodtam, hogy nincs semmi bajom, jól hallok, ne vigyenek orvoshoz.

Nem úsztam meg a dolgot, Budapestre vittek egy másik kórházba. Ott valami katasztrófa volt a hallásvizsgálat, kértek, hogy nyomjam meg a gombot, én nem nyomtam, mert nem hallottam.

Az audiológus nagy szemekkel nézett, hogy ezt nem hallom? Nyersen szólt, én meg elsírtam magam. Nagyon rám ijesztettek azzal, hogy itt nagy baj van.

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Forrás: Pexels

Ezek után sorban jöttek a vizsgálatok, és kiderült hogy végleges a hallássérülésem, nem lehet rajta segíteni. Akkor megtörtem. Nem akartam mindig ezt elviselni, elfogadni. Hiába kaptam készüléket, nem használtam, nem szerettem, nem érdekelt, hogy nem jól hallok,

úgy akartam viselkedni, mint aki mindent hall.

Egyszóval lázadtam.

Otthon állandóan szekáltak, hogy hordjam a hallókészüléket, mert nekem attól jobb lesz, könnyebb lesz, de senki nem tudott rám hatni.

Az önelfogadás pillanata

Gimnáziumba jártam, eljött az utolsó év, az érettségi. Pályát kellett választanom, hogy hova menjek tovább. Az akkori sulimban nem nagyon segítettek – hozzáteszem kevesen tudták, hogy nem hallok jól -, de egy szórólapot adtak, hogy menjünk el egy pályaválasztási tanácsadóhoz.

Elmentünk, és akkor ott nagyon zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább, és engem sem fognak mások elfogadni.

Ő hozta fel először azt a témát, hogy minél előbb fogadjam el magam, mert így az életben nem fogok boldogulni. Igazán kedves hölgy volt, sokat segített akkor lelkileg, ahogy velem beszélt. Úgy látszik egy idegen vélemény volt az, ami rávett arra, hogy lépjek.

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Forrás: Pexels

Összetörtem, és elhatároztam, hogy én akkor is tanulni fogok annak, aminek szeretnék, és elindultam azon az úton, hogy ezt megvalósítsam.

Úgy akartam tovább élni az életem, hogy ne maradjak ki fontos dolgokból.

Így lettem kozmetikus.

A jelen

Viszont nem a szakmámban helyezkedtem el, hanem egy gyárban dolgozom, mint vizuális végellenőr. Rengeteg emberrel találkoztam az évek alatt, mióta ott vagyok,

és látom, hogy mindenkinek megvan a maga gondja, a maga keresztje.

Egyszer sem éreztem azt, hogy ”más” lennék, a kollégáim sem érzékeltették velem sose. Most már könnyebben kezdeményezek beszélgetést másokkal, ha közben nem értek valamit, beavatom a problémámba, és máris könnyebben megy a kommunikáció.

Tréner lettem, és úgy érzem, hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, az emberek tudnak hozzám alkalmazkodni, a főnökeim segítenek mindenben, amiért rettentően hálás vagyok, és leszek is! Igyekszem megállni a helyem, és a legtöbbet, legjobbat kihozni magamból.

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Forrás: Pexels

Természetesen itt is vannak, akik ezt máshogy értelmezik, törtetőnek gondolnak, de ez visz előre, hiszen a kritikából tanulok a legtöbbet! Ezúton is köszönöm minden munkatársamnak a hozzáállását, és megértését!

Természetesen az élet is formált, történtek dolgok, amik arra vittek, hogy legyek békében önmagammal. Találkoztam emberekkel, akik ebben segítettek, mellettem voltak, de persze voltak olyanok is, akik lehúztak, őket inkább kerültem, és megszakítottam velük a kapcsolatot.

Minden nap van olyan történés, ami előrébb visz, vagy éppen hátráltat, de nekem kell eldöntenem, hogy melyikre fektetek nagyobb hangsúlyt…

,,Ott ragadtam a pult fölött egy krumpliba ragadt késsel.” – te tudsz segítséget kérni?

,,Ott ragadtam a pult fölött egy krumpliba ragadt késsel.” – te tudsz segítséget kérni?

Sokan azt hiszik, hogy a hallássérültek egyformák. Hasonlóan gondolkoznak, hasonló dolgokat csinálnak. És például ugyanúgy vannak a függetlenséggel is. Pedig, ha van valami, ami nagyon igaz a hallássérültekre, az az, hogy egy olyan közösség, amire nem érvényesek általános szabályok.

Minden hallássérült más és más. Külön személyiség, különböző hallásgörbével, beszédképességgel, vágyakkal, családi háttérrel, álmokkal, jó és rossz tulajdonságokkal.

Azért írom én ezt most le, mert az elmúlt időszakban kicsit számot vetettem magammal, azzal, hogy milyen viszonyban vagyok a függetlenséggel.

Az egész úgy kezdődött, hogy álltam a konyhapult fölött, kezemben egy késsel és egy húsklopfolóval. Eltökélt szándékom volt félbevágni az előttem heverő édesburgonyát, mert héjába szerettem volna megsütni. Mivel a bal kezem mozgássérült, ezért tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű művelet, de ki vagyok én, hogy ezt feladjam, nemde?

Fogtam a kést, a krumpli közepébe mélyesztettem, majd a gyengébb kézzel megtartottam a kés nyelét, hogy az erőteljes jobbal nekiálljam püfölni klopfolóval a kés élét. Ez annyira jól működött, hogy teljesen belemélyesztettem a kést, csakhogy nem érte át a krumplit.

Szóval ott ragadtam a pult fölött egy krumpliba ragadt késsel.

,,Ott ragadtam a pult fölött egy krumpliba ragadt késsel.” – te tudsz segítséget kérni?

Forrás: Pexels

Lebiggyedt szájjal konstatáltam, hogy ebből itt vacsora nem lesz, míg a férj haza nem jön, hogy kiszabadítsa
a szerencsétlen fémeszközt a vacsoránkból.

De legalább  megpróbáltam.

Hogy jön ide a függetlenség?

Egyszerűen. Gondoljatok csak bele, hogy bárki, akinek valamilyen akadályozottsága van, legyen az a hallás, a félelmei, a mozgás, a látás, előbb vagy utóbb szembesül azzal, hogy vannak korlátai.

Hogy vannak dolgok, amiket nem tud egyedül megcsinálni.

Mert vannak.

Én például nem tudok félbe vágni egy édesburgonyát, se telefonálni, ami szörnyen bosszant olyankor, amikor kifejezetten gyorsan kell intézkedni, például hivatalban.

,,Ott ragadtam a pult fölött egy krumpliba ragadt késsel.” – te tudsz segítséget kérni?

Forrás: Pexels

Ma már azért viszonylag jól viselem, ha segítséget kell kérnem. Könnyebben elengedem, ha valami nem megy, de nem volt mindig így. Kifejezetten rosszul viseltem, ha valaki helyettem akart megcsinálni valamit jófejségből. Felhívni a hivatalt, kinyitni a konzervet, az ügyfélszolgálatosnak válaszolni helyettem valami evidens dolgot, mert nem hallottam. Régen addig kaszaboltam volna a krumplit, amíg nem faragom ki belőle a kést. Elrohantam volna másik krumpliért a boltba, amit a kés át bír könnyebben vágni. Elzarándokoltam volna minden apróságért a város túlsó végébe a hivatalba személyesen ügyintézni hajnalok hajnalán.

Aztán belefáradtam kicsit.

Egyszerűen csak elfogadtam, hogy vannak korlátaim.

Hogy segítséget kérni nem ciki.

Nekem ebben a férjem segített sokat. Ő lett a fülem és a kezem. Nagyon sokáig hárítottam, ha segíteni akart. Azt mondtam, majd én megcsinálom, majd én megoldom, majd én elintézem. Mígnem egyszer csak észrevettem, hogy ez neki is rosszul esik. Elkezdtem engedni, hogy segítsen.

Az elején nehezen ment, de megérte. Jó érzés, hogy tudom, hogy rá számíthatok. Tudom, hogy nem úgy tekint rám, mint valakire, aki semmiben nem boldogul. Hanem mint valakire, akinek a krumplijából néha ki kell vennie a beragadt kést. Hát istenem.

Azóta mástól is szívesen kérek segítséget.

Azért néha még vannak napok, amikor úgy érzem, hogy ez nem tetszik. Bizonyos helyzetekben felerősödik ez az érzés bennem. Hogy jó lenne, ha mindenre képes lennék. Én ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hallássérülésemet utálom, mert az az identitásom része, és szeretem, amit ad.

,,Ott ragadtam a pult fölött egy krumpliba ragadt késsel.” – te tudsz segítséget kérni?

Forrás: Pexels

Igyekszem úgy felfogni, mint egy egyszerű kérdést, amin néha elgondolkozom, hogy vajon azért nem szeretek függeni mástól, mert hallássérült vagyok, vagy alapból ilyen a személyiségem?

Szerintem, ha hallanék, akkor sem lennék másmilyen. Egyszerűen csak pech, hogy a személyiségemből fakadóan nem viselem jól, ha nem tudok mindent én megcsinálni. És az, hogy hallássérültként megtanultam elfogadni, hogy a segítségkérés nem rossz dolog, az talán hasznos dolog.

Ti gondolkodtatok már ezen, hogy a hallássérülésetek hogyan befolyásolja a személyiségeteket? Másak lennétek, ha nem lennétek hallássérültek?

,,Kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli.” – miért baj, ha nem veszik észre, hogy nem hallasz?

,,Kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli.” – miért baj, ha nem veszik észre, hogy nem hallasz?

Ha te is hallók között nőttél fel, és kitapostad magadnak az utadat a hallók világában, akkor remélem, tudod magadról, hogy szívós vagy, különleges, kitartó és harcos. Csak azét írom ezt le neked, mert valószínűleg gyakran elfelejted ezeket a mindennapok apró csatáiban, mert annyira koncentrálsz, hogy helytállj minden helyzetben.

Sok hallássérülttel beszélgettem már, és sokan meséltek arról, hogy hozzám hasonlóan, noha tudják magukról, hogy vannak korlátaik a hallássérülésük miatt, igyekeznek a hallók szintjén teljesíteni. Közös vonásunk a maximalizmus, a teljesíteni akarás, már-már olyan ez, mint valami függőség: szeretünk ezer fokon égni. És miért is ne szeretnénk? Tudunk beszélni, vannak vágyaink, terveink, céljaink, motivációnk, amik előre hajtanak bennünket.

Be tudunk olvadni, mert a megküzdési stratégiáink és a beszédünk gyakran elfeledteti a hallókkal, hogy a kollégájuk, a beosztottjuk, a szomszédjuk, a tanítványuk szülei, az ismerősük hallássérült. És ez baj.

Baj, mert nem kellene elfelejteniük. Mert ugyan a hétköznapokban szupermeneknek és szupervumeneknek tűnünk, de ez nem jelenti azt, hogy fáradhatatlanok vagyunk. Mert az is a mi dolgunk, hogy szólunk, hogy hé, nem hallok, mondd még egyszer, kérlek. Vagy ne haragudj, elmondod, miről is volt szó a meetingen, nem hallottam. De mi is el tudunk fáradni ám a fene nagy alkalmazkodásban, nem igaz?

Az sem esik jól, amikor annyira elfelejtik, hogy hallássérültek vagyunk, hogy ha szólunk érte, akkor a hallók dühösek lesznek. Mert így minden bonyolultabb. Igazából, ez fáj. Sokszor fáj.

#1 ha veszély van

Félelmetes belegondolni, hogy mi van, ha nem hallunk meg valamilyen vészjelzést. Például, ha tűz üt ki valahol. Én egyszer végig aludtam a koliban egy próba tűzriadót, és senki nem szólt, hogy keljek fel. Arra ébredtem fel, hogy a riadóról beszélgetnek a szobatársaim, ők valahonnan a folyosókról vonultak ki az udvarra, nem jutott eszükbe, hogy a szobában vagyok, és esetleg nem hallom.

,,Kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli.” – miért baj, ha nem veszik észre, hogy nem hallasz?

Forrás: Pexels

Amikor tudatosítottam, hogy miről maradtam le, akkor kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli. Mikor ébredtem volna fel? És ez nem csak velem történt meg.

,,Egyszer a munkatársaim elfelejtették, hogy siket vagyok. Egyedül dolgoztam egy irodában, a munkatársaim nem voltak bent, elmerültem a munkámban. Nem vettem észre, hogy bekapcsolt a tűzriasztó, és amikor kimentem valamiért, akkor jöttek vissza a többiek. A főnököm akkor jött rá, hogy elfeledkezett rólam, és zavarban volt nagyon. Elmondta, hogy tűzriasztás volt, de szerencsére csak egy popcorn miatt kezdett el füstölni a mikró. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha komolyabb tűz üt ki, és akkor felejtenek el…”

#2 baráti társaságban

Például, ha valaki felveti, hogy menjetek most azonnal moziba, vagy karaokézni, netalántán menjetek át egy másik helyre, ahol klassz félhomály van. És senkinek nem jut eszébe, hogy van egy hallássérült a társaságban, akinek az nem lesz túl praktikus.

Vagy ha senki nem figyel oda arra, hogy nem értesz semmit, és egymással beszélgetnek. És amikor közbekérdezel, hogy miről is van szó, akkor néha azt mondják semmi, nem érdekes.

Mások azt mondják, bocsi, elfelejtettem, hogy nem hallasz. Ez egy kétélű mondat. Egyfelől azt mondja, ügyesen beilleszkedsz, fel se tűnik, hogy nem hallasz. De azt is mondja, hogy nem vagyok rád eléggé tekintettel.

,,Kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli.” – miért baj, ha nem veszik észre, hogy nem hallasz?

Forrás: Pexels

Nem jó érzés az ünneprontónak lenni, aki mindig szól, hogy hé, itt vagyok, alkalmazkodjatok hozzám! (Ha már én is annyit alkalmazkodom hozzátok.) De mindig szólok, mert különben nagyon nem adhatnám önmagam. És ezzel sem vagy egyedül.

,,Néha úgy érzem, nincs energiám még egyszer visszakérdezni, hogy miről is van szó, egy társas összejövetelnél. Ilyenkor úgy érzem, jó lenne, ha lenne egy transzparensem, amit csak meg kéne lóbálnom időnként, hogy hahó, én amúgy hallássérült vagyok…”

Talán a hallássérültekre igaz leginkább, hogy ha nem kapják meg ezeket az alapvető figyelmességeket, akkor jobb, ha lecserélik a baráti társaságukat. Enélkül az oda-vissza működő alkalmazkodás nélkül elsorvadunk.

#3 ha munka van

,,Mivel nagyon jól beszélek, ezért a környezetem gyakran elfelejti, hogy hallássérült vagyok. Emiatt gyakran kiakad rám például a kollégám vagy a főnököm, hogy miért nem reagálok, vagy miért nem értem őt meg elsőre. Frusztráló tud lenni, mert az, hogy jól beszélek, nem jelenti azt, hogy jól is hallok.”

-mondja egy ismerősöm, és én annyira átérzem. Dolgozni, a bevételért küzdeni felelősség. És bármennyire is picsogásnak tűnik, akkor is kimondom:

megváltozott munkaképességűként dolgozni igenis szívás!

Azért, mert ott is sokszor elfelejtik, hogy nem evidens, hogy mindent értünk. És ez szörnyű érzés, mert munka folyamán lemaradni egy fontos információról egyenlő azzal, hogy a saját lábunk alól mozdul el a talaj. A munkaerőpiac ma – sajnos – nem áll készen a megváltozott munkaképességűek befogadására.

Kevés az olyan főnök, akinek jelezheted, hogy a meetingen te keringeni fogsz a teremben, hogy értsd, ki mit mond. Hogy inkább e-mailben kommunikáljatok az igazán fontos dolgokról. Pedig annyi kiaknázatlan lehetőség van egy megváltozott munkaképességűben is, ha alternatív megoldásokra is hajlandó a vezetőség.

,,Kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli.” – miért baj, ha nem veszik észre, hogy nem hallasz?

Forrás: Pexels

#4 egyetemen

Amikor a tanárok tudják, hogy nem hall a diákjuk, de nem értik, az eléggé meg tudja nehezíteni a hallássérült hallgató életét.

,,Volt egy tanárom, aki nem bírta megérteni, miért nem tudok megtanulni németül. Hiába magyaráztam neki, hogy szájról olvasok, és egyszerűen nem megy, nem értette. A végén azt vágta a fejemhez, hogy a hallássérülésemmel takarózom. Nagyon rosszul esett.”

Szóval ilyenformán rossz tud lenni az iskolapadban is, ha a környezet nem toleráns, vagy elfelejti, hogy hallássérült is van köztük. Például névsorolvasásnál, ahol egyenesen letolás is érkezik azért, mert nem voltál ott, vagy nem jelentkeztél a nevednél, esetleg a barátnőd mondja helyetted, hogy jelen vagy, jófejségből, hogy ne stresszelj. Nekem volt egy tanárom, aki annyira jófej volt, hogy mindig, ha a nevemhez ért, meg keresett a szemével a több száz diák között. Iszonyatosan jól esett.

Nagy paradoxon ez: hallóként szeretnél létezni, de ahhoz az kell, hogy ne felejtsék el rólad azt, hogy nem hallasz jól. Hogy értsék, hogy a hallókészülék az nem szemüveg. Hogy az, hogy beszélsz, az nem jelenti azt, hogy minden akadályt könnyen veszel.

Te hogyan éled meg ezt?

Támogatás

Támogathat minket céljaink elérésében