Betűméret

Az 5 legbizarrabb dolog, ami megtörtént veled, ha szájról olvasol

Én szeretem, hogy tudok szájról olvasni. Igaz, hogy fárasztó egész nap a szájról olvasásra támaszkodni, de számtalan szépsége van, ami hiányozna, ha nem lenne. Ilyen például az, hogy néha belehallgathatok mások életébe anélkül, hogy észrevennék, vagy például kémiából ötöst kaptam általánosban, mert az osztálytársam lesúgta az egész anyagot. De nem is ez a lényeg.

 

A lényeg az, hogy aki szájról olvas, az a világ egy picit más dimenzióját látja.

Az 5 legbizarrabb dolog, ami megtörtént veled, ha szájról olvasol

Forrás: Pexels

Érzékenyebb a mimikára, a hangulatokra. Előbb látja meg, ha megérkezik az ősz, vagy ha valami baja van egy barátnak. Felismer egy szájról bárkit. Olyan, mintha hatodik érzéke lenne, képes észrevenni a hétköznapok apró részleteit, és rájuk csodálkozni.

A hallók ezt nem tudják elképzelni, milyen lehet, és néha úgy tekintenek a szájról olvasásra, mint egy bűvészmutatványra.

Emlékszem, annak idején, amikor sok új emberrel ismerkedtem meg, általában háromféle hozzáállással szembesültem. Volt, aki kedvesen kérdezősködött, és én kedvesen válaszoltam is. Aztán volt, aki megijedt, és nem mert kérdezni semmit. Akkor próbáltam oldani a helyzetet, és megnyugtatni, hogy kérdezzen nyugodtan, ne érezze kellemetlenül magát. És volt az a típus, aki nem kérdezett, csak egyszerűen elkezdett tesztelni.

Az 5 legbizarrabb dolog, ami megtörtént veled, ha szájról olvasol

Forrás: Pexels

Tesztelés lvl. 1: Random hang nélkül beszélnek hozzád

Azt hiszem, éppen randin voltam, és a srác nem hitte el, hogy tényleg szájról olvasok. Abból gondolom, hogy nem hitte el, hogy miután megmondtam neki, hümmögött egyet, és témát váltott. Igen ám, de aztán random elkezdett hang nélkül beszélni. Komolyan nem hittem el, hogy ez megtörténik, de megtörtént.
Rákérdeztem, hogy most komolyan hang nélkül beszél-e. Mire visszakérdezett, hogy de értettem-e mit mondott? Visszaismételtem neki, amitől teljesen ámulatba esett, és tíz percen keresztül lelkendezett és hihetetlenkedett.

Később még kipróbálta ezt a dolgot még kétszer. Hát maradjunk annyiban, hogy nem randiztunk többet.

Tesztelés lvl. 2: Eltakarják a szájukat, és megkérdezik, hogy ezt se érted akkor?

Ismerősökkel voltam, és hozzánk csapódott pár új arc. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb szóljak, hogy probléma van a hallásommal. Hamar szóba került egyiküknél a szájról olvasás, mire a szája elé rakta a kezét, és pár perc monológ után előjött az arcával a tenyere mögül, és halál komolyan megkérdezte:

Akkor ezt az egészet nem értetted?

Kicsit hebegtem. Ehem. Mivel az a szájról olvasás lényege, hogy lásd mások száját….? Nem lettünk haverok.

Tesztelés lvl. 3: ….és ha gyorsabban mondom, akkor is tudod olvasni?

Néhányan, miután megtudták, hogy szájról olvasok, kíváncsiak voltak pár dologra. Például, hogy ha gyorsan beszélnek, akkor is tudok-e szájról olvasni. Ezzel egyébként semmi gond nincs is, szívesen elbeszélgetek erről, csak nem mindegy, hogy kérdezik, vagy egyből feladatok elé állítanak.

Egyrészt kicsit megalázó, másrészt felesleges fárasztás. A szájról olvasás ugyanis alapjáraton fárasztó, nem kell, hogy feladatokkal még jobban lefárasszanak.

Fáradok anélkül is.

Tesztelés lvl 4:…és ha nagyon lassan?

Elvégre, ha már kiderült, hogy gyorsan mennyire megy, akkor nézzük már meg, hogy lassan mennyire megy. Ugye?

Tesztelés lvl. 5: Tényleg?? Akkor ezt le tudod olvasni? (elnagyolt artikulációval)

Ez több síkon is kínos tud lenni. Egyrészt a tesztelés maga nem oké, mert megalázó és fárasztó. Másrészt nem vagyunk szövegvisszamondók.

Harmadrészt, rettenetesen kínos, hogy azt érezzük, hogy bizonyítanunk kell, és elárulom, nem fog sikerülni. Az elnagyolt artikuláció garantálja, hogy elrontsuk.

Szájról olvasni ugyanis akkor a legegyszerűbb, ha természetes a szájmozgás. Nem segít, ha mesterségesen lassítva vagy gyorsítva beszélnek, vagy elnagyítják az artikulációt.

És ez egy ördögi kör, mert ha nem sikerül, akkor olyan kamuszaga van a dolognak, és az elég rossz érzés. Elvégre, miért is kellene ezt bizonygatnunk, hogy így működünk? A szemüvegesnek sem kell bizonyítania, hogy a szemüvegére szüksége van.

5 vicces helyzet, amit tuti átéltél hallássérültként!

Néha megkérdezik, hogy szeretnék-e hallani. Mindig azt mondom, hogy nem, nekem már megvannak a saját hangjaim, és ezeket nem szeretném lecserélni, mert szeretem őket úgy, ahogy vannak. Meg ugye a saját csendem is megvan, ami nagy kiváltság, na, azt tényleg nem adnám a világ minden pénzéért sem. Ám van még egy nagyon erős indokom a hallássérülésem mellett: a nevetés.

Gyakran ugyanis a fülem az, ami biztosítja számomra a napi kacajadagot, ami pedig boldogsághormonokat szabadít fel a testemben, és én szeretem magam jól érezni. Mondhatnám úgy is, jól elszórakoztatom magam, mert bizony, előfordul, hogy könnyesre röhögöm magam, csak mert félrehallok valamit, vagy mert olyan helyzetbe sodródom a nemhallásom miatt, amit nem lehet nevetés nélkül kibírni.

5 vicces helyzet, amit tuti átéltél hallássérültként!

Forrás: Pexels

#1 a kérdések, amiket rossz embernek tesznek fel

Ebből van egy rakat élményem, szerintem neked is. Tudod, amikor az emberek körülötted egyszerűen elfelejtik, hogy nemhallasz, és olyan kérdéseket tesznek fel, ami irreleváns, de pont ezért nagyon vicces.
Ott van mindjárt az az eset, amikor társas környezetben hozzám fordul valaki, és megkérdezi:

Hallottad, mit mondott Sanya Beának?

vagy amikor a rádióhallgatási szokásaimat forszírozzák:

Te is rádióhallgatással kezded a napot?

vagy amikor kikérik a véleményem, hogy mennyire jó vagy rossz valaminek a hangzása:

Te figyelj, nem énekel túl hamisan az a srác az X-faktorból?

Én ilyenkor megpróbálom faarccal komolyan venni a kérdést, és válaszolni rá:

,,Nem, én már előre tudtam, mit fog mondani. Látom a jövőt.”

,,Persze, még énekelek is!”

,,De-de, kicsit kizökkent a ritmusból. Bezzeg, ha én lettem volna a zenetanára…”

Aztán röhögőgörcsöt kapok, jó esetben a kérdező is csatlakozik, és ketten fuldoklunk a nevetéstől, amíg bírjuk szuflával.

#2 utasítások, amelyek a nem létező hallásod óvására intenek

Leginkább a telefonom szórakoztat ilyen vicces figyelmeztető üzenetekkel, amikor zenehallgatás közben feljebb veszem a hangerőt.

,, ….legyen óvatos, a túl nagy hangerő károsíthatja a hallását!”

Ugyanezt az emberek is rendszeresen szóvá teszik nekem, ha felcsavarom a zenét a kocsiban:

,,Vedd lejjebb, megsüketülsz!”

Mire én olyasmit válaszolok széles vigyorral, hogy de hát ez nekem a normális, hogy halljak is valamit a zenéből, meg hogy már amúgy is az vagyok.

5 vicces helyzet, amit tuti átéltél hallássérültként!

Forrás: Pexels

#3 amikor érzéki csalódásod van

Hallássérültként az érzékeim is sokkal kifinomultabbak. Sokkal érzékenyebb vagyok például a rezgésekre, a szemem sarkából is észreveszem, ha valaki a közelembe jön. Ebből is adódott már néhány vicces helyzet.

A telefonom rezgésre van állítva, mivel a csengőhangot nem hallom meg. Egyszer sétáltam az utcán, és folyton azt éreztem, hogy rezeg a telefonom, de valahányszor elővettem, nem jelzett semmilyen üzenetet.

Úgy tíz perc után jöttem rá, hogy nem a telefont érzem, hanem a közelben működő betontörő légkalapácsokat.

#4 amikor te vagy a család egyetlen reménye

Nincs nagyobb rémálma egy hallónak, mint az, hogy kizárja magát a saját lakásából telefon nélkül, és az egyetlen bent lévő ember hallássérült, nem hallja a csengőt. Megtörtént eset.

Egy alkalommal az egész családom kint ragadt télen az udvaron, végül úgy vettem észre őket, hogy hógolyóval kezdték el bombázni a szobám ablakát.

#5 amikor akaratlanul padlóra küldöd az egész osztályt

Mert ugye, te nem hallod, amikor a székedet végigcsikorgatod a padlón, de az egész terem a füléhez kap a csikorgó hangtól.

Azért ez milyen szuperhősös hatalom már!

Persze, ennél sokkal több vicces helyzet van még, de a többit osszátok meg velem ti!

Én írtam: Puha Andi

Te tudod, mi a különbség elfogadás és elfogadás között?

Te tudod, mi a különbség elfogadás és elfogadás között?

Sokan azt hiszik, hogy az elfogadás egy ösztönösen működő dolog. Nem kell kérni, automatikusan jön, és ha azt mondják, elfogadnak bennünket, akkor az úgy is van. Sokáig én is így gondolkoztam, aztán rájöttem, hogy az elfogadás és elfogadás között is van különbség.

A szüleim mindig úgy neveltek, hogy bármire képes vagyok. Soha nem hangsúlyozták ki, hogy más lennék, mint bárki más, a hallássérülésem miatt, csak felkészítettek arra, hogy hallássérültként bizonyos dolgokért duplán kell dolgoznom majd, mint a többieknek. Igazuk volt.

Éppen ezért azonban, mivel otthon mindig elfogadtak, és szerettem magam olyannak, amilyen vagyok, azt gondoltam, nem okozhat gondot senkinek sem az, hogy elfogadjon engem a hallássérülésemmel együtt.

Tévedtem. És rossz volt erre rájönni.

Biztató kezdetek, szomorú végek

Eleinte tényleg nem okozott fennakadást senkinek sem, hogy nem hallok. Kedves volt a természetem, alkalmazkodó, érdeklődő, nyitott. Néha szeretem azt hinni magamról, hogy van humorom, még ha kicsit fekete is, előfordul, hogy meg is nevettetem az embereket.

Te tudod, mi a különbség elfogadás és elfogadás között?

Forrás: Pexels

Mivel jól beszélek, és jól olvasok szájról, nem volt nehéz kapcsolatot építeni az emberekkel. Senkinek nem tűnt fel eleinte, hogy hallássérült vagyok. Vagy ha mégis, az nem, hogy ennyire súlyosan.

Érthető hát, hogy azt gondoltam: az emberek elfogadóak. Az elfogadás természetes dolog. Engem mindenki elfogad.

Aztán mindig eljött egy pont, amikor kiderült, hogy mégsem.

Mégsem, mert minél több időt tölt velem valaki, annál jobban rájön arra, hogy velem együtt lenni kicsit jobban más, mint amennyire elsőre hitték. Rájöttek, hogy velem az élet nem annyira könnyű.

● Velem nem lehet csak úgy moziba menni, csak feliratosra.
● Mellettem gyakran zavarba jönnek, mert nem hallok meg dolgokat.
● Mindig rám kell nézniük.
● Nem hívhatnak fel.
● Nem kiabálhatnak át nekem a másik szobába, hanem oda kell jönniük.
● Engem nem elég csak bemutatni a baráti társaságnak, hanem el kell magyarázniuk, hogyan működök.

Engem fel kell vállalni. És ez sok embernek terhet jelent.

Mert nekem néha segíteni kell, ha telefonálni kell, vagy ha nem értek valamit. A társaságban kezelni kell azokat a helyzeteket, amikor nem hallássérült-kompatibilisek az emberek, és kisiklik a társalgás. Számtalan dologban kompromisszumot kell kötniük, és ez nem mindenkinek megy.

Akiknek nem ment, ők voltak azok, akik az elején azt mondták, hogy persze, elfogadlak, majd aztán eltűntek, lazábbra vették a kötődést. Így tanultam meg, hogy elfogadás és elfogadás között van különbség. Ezért nem gondolok semmit, ha valaki azt mondja, hogy nem zavarja a hallássérülésem. Idővel majd úgyis elválik.

Te tudod, mi a különbség elfogadás és elfogadás között?

Forrás: Pexels

Nem haragszom azokra, akik mégsem készek az elfogadásra, mert ez nem tudatos döntés. Erre vagy képes valaki, vagy nem. Azért, mert valaki nem képes rá, még nem lesz rossz ember. Egyszerűen csak nem a mi emberünk.

Gyémánt a kavicsok között

Talán pont azért tudok nagyon örülni annak, amikor ráakadok valakire, aki teljesen elfogad, mert ő tényleg ritka, értékes kincs.

Az, aki képes türelmes lenni velem, és segíteni, az nem csak azt jelenti, hogy a fülem helyett a fülem, hanem azt, hogy segít önmagamnak lennem.

Ezért vagyok mindig hálás, ha valaki türelmesen keresgéli a feliratot a sorozatomhoz, ha szól a társaságnak, hogy nem vagyok bunkó, csak nem hallottam, hogy hozzám beszéltek, vagy felhívja a NAV-ot, hogy ne keljen egyetlen kérdés miatt becaplatnom az ügyfélszolgálatra.

Mert amit ők csinálnak, az az igazi elfogadás. És hogy kevesebb van belőlük, mint azokból, akik nem fogadnak el igazán? Nem baj. Inkább legyen pár szem gyémántom, mint sok értéktelen kavicsom, nem igaz?

Én írtam: Puha Andi

Támogatás

Támogathat minket céljaink elérésében